Ismerj meg! - 7. fejezet

7. fejezet: Egy újabb akadály leküzdése


Harry elborzadva nézett Pitonra, aki bármelyik pillanatban felrobbanhatott, és dühe valószínűleg az egész Roxfortot képes lett volna elsöpörni. Enyhén elpirult, az is inkább a szégyenérzete, és nem a zavartsága miatt volt. Ezek azok a dolgok, amikről még Hermione és Ron sem tudtak nagyon.

Észrevette, hogy mögötte a portrék is teljes csendben vannak és sejtette, hogy őket figyelik.

- Nem tudom, mit mondhatnék, uram - nyögte ki Harry, és inkább visszaült a földre. Valahogy nem bízott benne, hogy ekkora megaláztatást és szégyent elbírnának a lábai. Számított rá, hogy Piton kihasználja az alkalmat és azonnal belekezd a litániába, vagy valami szörnyen gonosz és elégedett szövegbe arról, hogy azt kapta, amit megérdemelt. Ezért is érte nagy meglepetés, amikor Piton egyre idegesebben kezdett mászkálni mellette. Fel-alá járkált, miközben morgott az orra alatt, de a fiú képtelen volt megérteni, mit is mondhatott. Harry a jobbik rosszat választotta, és elhatározta, hogy végigmondja az egészet, és ha ennek vége, kér egy új edzőt. - Tudja, jobb lenne, ha leülne, uram - mondta Harry gyengén, és legnagyobb meglepetésére Piton elővarázsolt két karfás széket. Felmászott az egyikbe, Piton pedig leült vele szemben. Nagy levegőt vett és belekezdett.

- Biztosan tud róla, hogy a Dursley család "vett magához", miután a szüleim meghaltak. Igazából Dumbledore letett egy levéllel a küszöbükre, és ezáltal ők egész életükben úgy tekintettek rám, mint egy zavaró tényezőre, csak egy nyűgre. Vernon, Petunia és Dudley Dursley utálják a varázslatot. Irtóznak tőle és megvetik, ezáltal én sem kaptam semmi jobbat ennél. Petunia néni hiába anya testvére, őt is meggyűlölte a roxfortos évei alatt. Én... a fenébe! Fogalmam sincs, mit szeretne, hogy megmagyarázzak. Az igazgató úr tudta, hogy mi a helyzet, hiszen még a beiskolázási levelem is egy lépcső alatti gardróbba címezték! Amíg Roxfortba nem jöttem, azt hittem, minden család ilyen. Hiszen egyetlen emlékem a szüleimről az, hogy amikor a dementorok a közelembe jönnek, újra átélem a halálukat. Apám kiáltását, anyám sikolyát, a vakítóan zöld fény többszörös villanását, és a gonosz elégedett nevetést Voldemort fekete csuklyája alól. Viszont miután megismertem a Weasley családot, rájöttem, hogy nem az a normális, ahogy a Dursley család viselkedett velem. Minden évben bajos volt visszatérnem ide. Elsőben Hagridnak úgy kellett betörnie, hogy elvihessen engem legalább az iskolai dolgaim megvenni és a vonathoz. Másodikban az ikrek és Ron szabadítottak ki, harmadikban pedig egyszerűen elszöktem otthonról. A negyedik évem eleje sem volt sokkal jobb, a vége pedig egyenesen szörnyű, és az ötödik évem előtt a Rend szinte észrevétlenül, éjszaka csempészett ki. Hatodikban Remus jött értem, de azt hiszem, az a nyár mindennél rosszabb volt. Idén pedig... - itt Harry keserűen felnevetett. - Hiszen az idei sem egy normális év! A születésnapom reggelén így ébredek, és egyszerűen fogalmam sincs, mi van velem. Tudja, professzor, újra meg kellett tanulnom járni, futni, írni, mozogni. Egyetlen éjszaka alatt szinte dupla akkora lettem, mint addig, és még a saját testem sem tudtam irányítani. Hát nem szánalmas? - kérdezte a fekete hajú fiatalember, miközben elcsuklott a hangja. Utálta, hogy ilyen gyenge, és gyűlölte, hogy Piton előtt borult ki. Az, hogy a bájitalmester látta a szánalmas gyerekkorát, már az utolsó csepp volt a pohárban. De már nem tudott leállni. El kellett mondania mindent. Nem tudta, miért, de úgy érezte, muszáj megtennie.

- Soha nem kaptam egy cseppnyi jóindulatot sem, vagy szeretetet a Dursley házban. Hiszen ők maguk sem tudták, mi is az! Fogalmuk sem volt, milyen az, amikor semmi fontosabb nincs, mint megmenteni a legjobb barátod, vagy a keresztapád! Milyen, amikor még a saját életed is csak egy csekély árnak tűnik a szeretteid életéért cserébe.
Dudley el lett kényeztetve, és szinte csak már érdek volt számára a sok szülinap és minden más egyéb. Minden születésnapomkor azt kívántam, bárcsak élnének még a szüleim. Más gyerek kisautót, vagy biciklit kér karácsonyra, én azt kívántam bárcsak megmentene valaki. Itt a Roxfortban egy fokkal jobb volt. Ron és Hermione igazi barátok, és segítettek feldolgozni ezt a sok mindent, habár ők még csak a negyedéről sem tudnak. Amikor ideérkeztem, már az első estén nem egy megrázó dolog történt velem, és ez csak ismétlődött minden átkozott napon. Az évnyitó vacsora minden elsős számára fontos este. Beosztják egy házba, ezzel eldöntve az elkövetkező hét évét. Hiszen, ahogy McGalagony is mondta, a roxforti éveink alatt ők lesznek a családunk - merengett el Harry, és fel sem mert nézni professzora arcára. Valamilyen szinten visszarepült az időben, és igyekezett mindent elmondani. Tudta, hogy megbízhat a férfiban, hiszen ő is a világos oldalon harcol, és pontosan tudja, milyen a másik oldal.

- Visszautasítottam Malfoy kezét - mosolyodott el Harry. - Akkor még fogalmam sem volt, kicsoda is ő, de ahogy Ronnal beszélt, már nem is akartam megismerni. Gúnyos, lenéző, lekezelő. Pont olyan volt, mint az elmúlt évek alatt Dudley velem. Tudja, amikor a süveg a fejemre került, vagy fél percig beszélgettünk. Két ház között vacillált, és nem tudta eldönteni, melyik legyen. Választhattam. Annyit tudtam, hogy Voldemort és Malfoy is oda került, ezért a másikat kértem. Mardekáros helyett griffendéles lettem. Egy párszaszájú titkolózó griffendéles, aki mindennél jobban éhezik a szeretetre és a barátokra. Mindig is utáltam a külön figyelmet, amit a nevemnek szenteltek. Harry Kis Túlélő Potter. A Kiválasztott, a Megváltó, a Hős. Ha tehetném, inkább lennék bármelyik más osztálytársam, de nem tehetem. A külvilág számára mindig is ez maradok, de amíg senki sem ismer igazán, nem is érdekel, ki mit gondol - vont vállat. El akarta mondani még a többit is, de nem tudta, hol folytassa. Végül Piton segített neki ebben.

- Gondolom, az sem tett rád mély benyomást, ahogy az én óráimon viselkedtem veled - jegyezte meg a bájitalmester, és amikor Harry ránézett végre, nem kicsit döbbent meg. Piton arcán most nem volt semmilyen maszk. A sötét, fekete szemei kissé lágyan tekintettek a griffendélesre, és Harry nehézkesen nyelt egyet. A mellkasa összeszorult, de rögtön fel is lélegzett, amikor szánalom helyett csak megértés, és együttérzés volt a professzor szemeiben. Harry elmosolyodott.

- Valójában, ön igazán mély benyomást tett rám. Ön volt az egyetlen, uram, aki nem volt hajlandó körbeugrálni, mi több, tömény utálattal indított velem szemben. Sokáig azt hittem, azért, mert végül is mardekáros, de aztán ötödévben jöttem rá, hogy ez nem igaz. Amit a merengőjében láttam, mindennél rosszabb volt. Összetörte azt a képet, amit apámról építettem fel magamban. A remek griffendéles fogó, a melegszívű és jóindulatú ember, a vicces Tekergő, a büszke családapa és példakép. Azt hittem olyan akarok lenni, mint ő, de akkor rádöbbentem, hogy apám olyan idős korában, mint akkor én voltam, egy fokkal sem volt jobb, mint Draco Malfoy. Kötekedő, gúnyos, és rohadtul szemét volt magával! De nem csak ő! Sirius, Remus és az a patkány Pettigrew is. Arra gondoltam, hogy ha én is akkor éltem volna, és mardekáros leszek engem is bántottak volna. És ez így lett volna, professzor. Nem vagyok nagyszájú, hangos, és még kitudja mennyi griffendéles dolog hiányzik belőlem. Szeretem a csendet, a normális, háborúmentes beszélgetéseket és tanulásokat Hermionéval és Ronnal. Jó, ha este csak leülünk páran kártyázni vagy sakkozni. Szeretek repülni, és nem azért játszom, mert így fel tudok vágni. Élvezem a repülést, mert olyankor szabad lehetek, és nincs semmi kötelességem azon kívül, hogy egy kis aranyszínű golyót el kell kapnom - mondta Harry, és csak ekkor vette észre, hogy a vége már egészen magyarázkodásnak és mentegetőzésnek tűnhetett. Felpillantott Piton arcába, és amikor a pillantásuk találkozott, alig kapott levegőt. Az átható, vizsgálódó tekintet szinte égette a bőrét, és furcsán melege volt a kissé nyirkos Kamrában.

- Mesélj nekem a keresztapádról! - mondta egyszer csak Piton, és Harry azon kapta magát, hogy lassan elkezd beszélni elvesztett keresztapjáról.

- Amikor harmadikban tudomást szereztem róla, hogy ő a keresztapám és elárulta a szüleim, azt kívántam, bárcsak megtalálna, hogy megölhessem. Persze egy tizenhárom éves gyerek mit tud a gyilkolásról, nemde? Megijedtem, amikor betört Roxfortba, majd szinte halálra rémültünk, amikor a mi hálónkban járt, ráadásul Ron ágyánál állt. Később, amikor kiderült, ártatlan volt, valamiféle remény öntött el. Amikor pedig kijelentette, hogy szívesen magához venne, szárnyaltam az örömtől. Persze a telihold keresztbe tett nekünk, és Pettigrew megszökött. Azon az éjszakán időnyerővel visszamentünk, hogy megmenthessem Siriust. Több száz dementor jött el érte, és amikor patrónust idéztem, csak az őrült szeretetre gondoltam, amit már akkor éreztem az irányába. Valaki önként és feltétel nélkül otthont és családot ajánlott nekem, ez pedig elég volt ahhoz, hogy teljes alakos patrónust idézzek, ráadásul olyan erőset, amit ritkán látni. Azóta sem vagyok rá képes. Persze Ágas még mindig megvan, de amióta Sirus meghalt, sokkal gyengébb a patrónusom. Nem tudtam rá gondolni többé, amikor megidéztem, és a barátaim felé táplált szeretetem nem volt olyan mértékű, mint a ragaszkodásom az egyetlen életben maradt családtagom iránt. Tudja, amikor Sirius meghalt, megátkoztam a Cruciatusszal Bellatrixot. Kimondtam, de nagyon gyengére sikeredett. Hirtelen dühből és gyászból jött, ami nem elég egy olyan átokhoz, amihez teljesen át kell magad engedni a gyűlöletnek. Most már biztosan meg tudnám tenni, tanár úr - fejezte be Harry, és Piton szerint most kinézet ide vagy oda, a fiú nagyon fiatalnak tűnt.

Perselus nem tudta, hogy mi lepte meg jobban. Azon már nem csodálkozott, hogy a fiú meglepetést tud neki szerezni, de amit mondott, teljesen leforrázta. Tényleg ezt a fiút hitte James Potter hasonmásának? Harry Potter itt ült előtte teljesen kiszipolyozottan érzelmileg, és kiöntötte neki a szívét.

- Miért mondtad el ezeket nekem? - kérdezte Perselus, és remélte, hogy a fiú azt a választ adja majd, ami alapot adhat majd közös munkájuknak.

Harry kissé feszélyezetten körbenézett, és pillantása megakadt a portrékon. Helga nyílt sajnálattal az arcán, míg Hedvig együtt érzően, és Godrik meglepetten nézett rá. Harry egyedül Mardekáron látta, hogy ő tényleg megértette és átérezte azt, amit szavakkal nagyon nehezen lehet kifejezni. Minden mardekáros bajos családból került ki, és Pitonról mindenki tudta az iskolában, hogy sokat foglalkozik a diákjai lelkével is. Valójában Piton egy szarkasztikus szemétláda volt, ugyanakkor viszont minden problémájukkal fordulhattak hozzá a mardekárosok. Ez nyílt titok volt. Visszapillantott a bájitalmester arcára, aki még mindig érdeklődve méregette őt.

- Mert... hát... - dadogott Harry, és amikor meglátta Piton szórakozott tekintetét, gondolkodás nélkül szólalt meg.

- Óh, hagyjon már! Azt akarja hallani, hogy bízom magában? Hogy mélységesen sajnálom, amiért belenéztem a merengőjébe? Bocsánatot kérek! - kiáltott fel Harry, majd sápadtan és némileg saját magán megdöbbenve nézett Pitonra. Komolyan kiabált vele? Várta a robbanást, Piton viszont csak felhorkant.

- Nos, pontosan ezt akartam hallani, Potter. Viszont ha azt akarod, hogy ez az icipici bizalom, ami valami csoda folytán keletkezett közöttünk, használható is legyen és tovább mélyüljön, közvetlenebbül is szólíthatnánk egymást - mondta Piton kissé vontatott hangon, és most nagyon odafigyelt az arckifejezésére. Számított rá, hogy a fiú elutasítja majd az ajánlatát, hiszen ennyire jóban még nem voltak, ám muszáj lesz valamilyen szinten megbarátkozniuk egymással, hogyha együtt akarnak majd dolgozni. Ha a fiú nem bízik benne, ez nem fog sikerülni.

Potter ellenben csak meglepettnek tűnt. Kicsit elgondolkozott, majd rábólintott.

- Elnézést, de nem igazán tudom, mennyire közvetlenre gondolt, uram - mondta, és igyekezett, hogy semmit se áruljon el a hangja. Piton csak kissé felvonta szemöldökét.

- Tegezhetsz, de ez csak a különóránkra vonatkozik, vagy akkor, ha nincsenek mások a társaságunkban. Egyetértesz ebben, Harry? - kérdezte a professzor, és hihetetlenül hatott Harry számára a keresztneve Piton szájából. Nem tudva elrejteni vidámságát, Harry elvigyorodott.

- Rendben, Perselus - válaszolta, és Piton arckifejezésén felnevetett. - Ez olyan furcsa... - motyogta csak magának, amikor kissé lecsillapodott.

- Azt elhiszem, viszont ha összeszedted magad, esetleg folytathatnánk, hogy valami hasznosat is tegyünk ez alkalommal - állt fel Perselus, majd tűnődve nézte, ahogy a fiatalember nagy levegőt vesz, és kifújja magát. Alig öt perc múlva újra belemerültek az okklumencia rejtelmeibe.

~snarry~

Harry a griffendéltoronyban ült barátai társaságában, és ölében az a halványpiros, arany díszítésű könyv feküdt, amely a családfáját és az ősei élettapasztalatait tartalmazta. Barátai körülötte ültek, és Ron nem tudott túllépni azon a részen, hogy Piton felajánlotta a tegeződést Harry számára.

- Végül is érthető. Szerintem, ha egy okklumens és a tanítványa között nincs meg a szükséges bizalom és kapcsolat, akkor semmit sem fognak elérni. Azok alapján pedig, amit elmondtál Pitonnak, úgy gondolom valamiféle alapot kínáltál fel, hogy erre tudjatok építeni. Ezt kellett volna tennetek ötödikben is, de akkor persze mások voltak a körülmények és Harry... Az az igazság, hogy minden tanár másképp áll hozzád. Észrevetted te is? - kérdezte Hermione, mire Harry csak megforgatta a szemeit.

- Arra gondolsz, amikor Flitwick megkért, mutassam be a patrónus bűbájt, amire évek óta képes vagyok, és adott érte húsz pontot? Vagy arra, amikor Kingsley kikérte a véleményem a kákalagok ártalmatlanítása miatt. Esetleg arra, amikor McGalagony külön odajött hozzám, hogy nem érdekelne-e esetleg az animágia elsajátítása, mert szívesen adna különórákat. Ja, és Hooch is ott van még! Méghogy én vezessem le azokat a mérkőzéseket, amiken a Griffendél nem játszik!? Olyan mintha... áh, nem is tudom - fújtatott Harry. Kissé felbosszantotta, hogy a tanárok év eleje óta máshogy viselkednek körülötte. És nem csak ők, hanem a szellemek is. Még a Véres Báró is ráköszönt a folyosón, holott szinte senkivel sem foglalkozik. Harry gyanította, hogy azért, mert az egyik alapító vérét és jelenlétét érzik a kastélyban.

- Pontosan. Az erő ami körülleng téged, elképesztő, és szinte érezni lehet a bőröd alatt - mondta Hermione, miközben megfogta Harry kezét. Harry csak felsóhajtott, majd, miután kicsit megszorította barátnője kezét, felállt, hogy felmenjen a szobájukba.

- Csodás. Ron, te nem jössz? - kérdezte Harry, de amikor látta Ront kissé elvörösödni, már tudta mi lesz a válasz.

- Ma Hermione szobájában alszok - nyögte ki, Harry pedig vigyorogva kívánt jó éjszakát barátainak.

Amikor felért, már Neville aludt, Dean és Seamus pedig valószínűleg eltűntek, hogy kettesben legyenek valahol. Becsülte a két fiút, hogy ennyire nyíltan felvállalták magukat. Harry nem hitte, hogy egyhamar ő is megteheti ezt. Elhatározta, hogy mivel barátai nem igazán érezhetik át, mit érez, majd megpróbálja megbeszélni Helgával vagy Hedviggel. Ők mindent megértettek, és majd tőlük kér tanácsot, mit tegyen ez ügyben. Lassan bedőlt az ágyába, és mielőtt elaludt, egy éjsötét szempár jelent meg a szeme előtt, és végigkísérte álmát egészen reggelig.