3. fejezet: Ősök
Perselus Piton napja egyáltalán nem indult jól. Délelőtt két órás vitát folytatott le Albus Dumbledore-ral, hogy hol legyen Draco Malfoy szobája, majd egy rakás bájitalt kellett megfőznie a Rendnek és Poppynak egyaránt. Már alig várta az estét, amikor a kis mocskok végeznek a vacsorával és ő pedig nyugodtan beülhet a kandalló elé egy könyvvel és egy pohár borral. Komolyan elege volt már mindenből. A nyáron sikeresen lebuktatta magát, miközben keresztfiát mentette ki a Malfoy Kúriából, mint valami idióta griffendéles. Apropó griffendélesek! Egy, és valószínűleg a világ legbolondabb, legvakmerőbb griffendélese sietett épp utána. Albus, meg az ő megbeszélései! Mennyire elege volt már az öregből is!
Ha ez pedig mind nem lenne elég, nem kicsit volt meghökkentő viszontlátni Pottert. Amikor belépett a Nagyterembe, szinte meg se ismerte. A változás majdhogynem leírhatatlan volt. Arcának vonásai finomabbak, férfiasabbak lettek, és kicsit sem hasonlított már James Potterre. Döbbenten tapasztalta, hogy végigmérte a fiút. ÚGY mérte végig. Ez pedig nagyon is elborzasztotta. Ő soha, egy pillanatra sem, nézte meg ÚGY egy diákját sem. De a Potter gyerek... már egyáltalán nem tűnt annak a nyeszlett kamasznak, aki elment innen a hatodik éve végén. Magas lett, izmos, és igen, végre azt az erőt sugározta, ami eddig csak csendesen, szinte észrevétlenül lengte körbe. De most szinte sütött róla az erő, és a közelében érezhetően lüktetett a mágia. Perselus nem igazán tudta mire vélni a változást, de az határozottan szembeötlő volt, és ha mélyen magába nézett, nagyon is vonzónak találta.
Legszívesebben bokán rúgta volna magát, ezekért az elvetemült gondolatokért, de nem tudott mit tenni ellenük. Szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel amikor elérték az igazgatói iroda bejáratát. Amikor folyosón haladtak, mindenki megbámulta őket, és lerítt Potter arcáról, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát. Ezt Perselus nem is hagyta szó nélkül.
- Mi a problémád Potter? Nem bámulnak elegen? - kérdezte, és elégedetten hallotta, hogy hangja még mindig ugyan olyan gúnyos. De a várt hatást nem érte el. Potter csak tovább állt, és tüntetőleg nem nézett rá.
- Nem mehetnénk fel, uram? - kérdezte aztán egy sóhajjal, Piton pedig elgondolkozva méregette, miután bemondta a jelszót a szobornak. Egyszerre léptek fel az emelkedő lépcsőre, és egy kopogás után benyitottak az igazgató irodájába. Albus már ott várta őket, miközben épp három csésze teát varázsolt elő.
Harryt különös érzés fogta el, miközben belépett az igazgatóiba. Persze azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mióta csak ideértek, magán érezte Piton vizsgálódó tekintetét. Ez zavarba hozta, és erős késztetést érzett arra, hogy a feje tetejéig elvörösödjön. A férfi aurája és közelsége mindig is lehengerlő volt, ám most valósággal leigázta őt. Különös, de mégis kellemes volt.
Az igazgató mosolyogva hellyel kínálta őket, de a teste furcsa módon megfeszült, és hirtelen minden kis mágikus rezgésre reagált az ereje a szobában. Hátborzongató érzés volt. Erősnek, hatalmasnak, sőt, legyőzhetetlennek érezte magát. Határozottan történt vele valami, ebben már biztos volt.
- Teát Harry? - kérdezte az igazgató, de amikor Harry a szemébe nézett, hirtelen egy gondolat ismétlődött az elméjében, szinte sikítozva. Tudja mi van velem! Dumbledore azokkal a pokoli mindentudó szikrákkal méregette őt, Harry pedig lehunyta a szemét. Inkább érezte, mint hallotta, hogy Piton nekidől az ablak melletti falnak.
- Igen, kérek. Köszönöm - felelte Harry, miközben teljesen kiszáradt a torka. Az iroda mágikus rezgései hirtelen hatalmas lüktetésbe mentek át, őt pedig kirázta a hideg. Önkéntelenül állt fel, majd sétált oda a Pitonnal szemben lévő könyvespolchoz. Hallotta az igazgató székének nyikorgását, ahogy felállt, és azt is érezte, hogy Piton az igazgató mellé lépett. Így mindkét férfi pontosan mögötte állt pár lépésnyire.
Harry felemelte a kezét, és végigsimított a régi, valószínűleg igen értékes könyvek gerincén. Az ujjai belebizseregtek az érintésbe, és szinte majdnem hangosan felnevetett, ahogy a csiklandozó érzés végigszaladt a testén. Jólesően sóhajtott fel.
- Mit érzel, fiam? - kérdezte halkan az igazgató, Harry pedig elmosolyodott. Elméjét teljesen üresen hagyva, automatikusan válaszolt.
- Hazaértem - mondta, mire a könyvespolc kettévált, és egy ajtónyílás tűnt fel mögötte. Ám a nyíláson ajtó nem volt, csak egy négy színből álló energia mező. Lágyan végigsimított a csillogó aurán, és a keze nyomán megváltozott a színe. Az egész zöld és vörös színt öltött, majd lassan elhalványult. A hatalmas energikus lüktetés egy csapásra abbamaradt, az elméje pedig kitisztult. Megdöbbenve nézett be a sötét helyiségbe, ám ott semmit sem látott. A sötétség áthatolhatatlannak tűnt.
- Mi történt uram? - kérdezte Harry, miközben Dumbledore felé fordult. Az igazgató szeme annyira fényesnek és csillogónak látszott, mintha mindjárt sírva fakadna. Harry kicsit meg is ijedt, hiszen ezelőtt még sohasem látta ennyire boldognak Albus Dumbledore-t. Mi lehet az, ami ekkora örömet okozott neki?
- Hazaértél Harry. A változásokat el kell fogadnunk, és te hatalmas lépést tettél afelé, hogy az lehess, akit a prófécia megjövendölt - felelte kitérően az ősz mágus, Harry pedig morogva visszafordult a festmény felé. Már megint a prófécia.
- Mondtam már, hogy utálom a jóslatokat? - sóhajtott fel, majd kíváncsian előre lépett. Tisztán érezte maga mögött Dumbledore és Piton jelenlétét, és a bájitalmester pedig szokatlanul csendesnek tűnt. Ez annyira nem volt jellemző rá.
Amikor tett előre még egy lépést, világosság gyúlt a helyiségben, és egy pillanatra elvakította a fény. Aztán két nő nevetése csendült fel. Harry megdöbbenve nézett az előtte lévő falszakaszra. Ott négy nagyméretű festmény lógott a falon, és a két nő az egyik morcos férfi ábrázatán nevetett.
- Nem hiszem el! Ezt Merlin is így akarta! Malazár, ki gondolta volna, hogy a kedves utódod egyben Godriké is lesz?! Az élet különös fordulatokat hozhat! - nevette az egyik nő, akinek sötétbarna haja és mogyorószín szemei voltak. Arcvonásai lágyak, és a tekintetéből olyan tudás, és akkora mértékű intelligencia sugárzott, amiről valószínűleg Harry még csak nem is álmodhatott.
- Ahogy mondod nővérem! Viszont ez így határozottan érdekes lesz! - felelte a másik kacarászó boszorkány, akinek gyönyörű szalmaszőke haja és tengerkék szemei voltak. Kedvesség és vidámság sugárzott belőle. Viszont ekkor az eddig csendesen szitkozódó férfi hangosan sziszegni kezdett.
- :: Hogy nem szégyellitek magatokat! Ezen én nem viccelődnék! Ez nem lehet! Kész téboly, hogy ez a bájgúnár az én vérvonalamból származik! :: - mérgelődött a fekete hajú, szürke szemű férfi párszaszóul. Harry erre kicsit túljutott döbbenetén, és kígyónyelven válaszolt a festménynek.
- :: Így van! Kész téboly lenne, és még szerencse, hogy nem ez a helyzet! :: - felelte Harry, mire teljes csend lett. A két nő mosolyogva, az eddig szótlan férfi megdöbbenve, míg Malazár némi meglepődéssel nézett Harryre. Ekkor viszont Dumbledore lépett Harry mellé.
- Drága alapítók! Üdvözöllek benneteket! A Roxfort jelenlegi igazgatója vagyok, Albus Dumbledore. Az urak itt mellettem Harry Potter, és Perselus Piton. Piton professzor iskolánk bájitaltan tanára, és a Mardekár ház feje, míg Harry idén végzős griffendéles diákunk - hajolt meg tiszteletteljesen az igazgató a portrék felé, amit Harry és Piton is azonnal megtettek. A négy festményalak érdeklődve nézte őket.
- Legyetek üdvözölve ti is. Ti vagytok az elsők, akik beléptek ide mióta lezártuk a szobát. Milyen évet írunk? - kérdezte mohón Hollóháti Hedvig, aki olyan jól mulatott az előbb Malazár csekély problémáján.
- 1997-et, kedves Hedvig - válaszolt készségesen Dumbledore. A négy barát szeme elkerekedett, majd Hugrabug Helga felkuncogott.
- Ezek szerint ebben az évben január elsején lesz a Roxfort megalapításának ezredik évfordulója. Csodálatos! - mondta örömködve. Godrik és Hedvig elmosolyodtak, Malazár viszont csak felhorkant.
- Remek. Ami engem illet, lenne néhány kérdésem a fiatalemberhez. Mr. Dumbledore és Mr. Piton, ha megbocsátanak... - kezdte Malazár, de a két férfi máris értette mit akart Mardekár. Harry kissé rémülten nézte, ahogy két professzora távozott, és a színes aura visszakerült az ajtóba. Ezúttal viszont csak vörös és méregzöld színt vett fel. A kék és a sárga eltűnt.
- Hm. Ez azt jelenti, hogy most már te vagy a szoba tulajdonosa. A két szín a vérvonalad jelzi, és egyfajta védelem is egyben. Csak az jöhet ide be, akit te beengedsz - szólalt meg most először Griffendél Godrik. Harry kész volt összeesni, hiszen nem minden nap találkozik valaki a Roxfort alapítóival. Ekkor viszont mintha csak meghallotta volna a szoba a gondolatait, egy párnás fotel jelent meg mögötte. Szinte belerogyott, és még mindig alig merte elhinni azt, ami történt vele.
- Vérvonalam? - kérdezte néhány perc múlva. A két nő mosolyogva, míg Godrik büszkén nézett rá.
- Természetesen! A bűbáj úgy látszik ezer éven át is kitartott. Az ősöd vagyok! Mond csak, nem történt veled mostanában semmi furcsa? A tested, vagy a mágiád nem változott meg? - kérdezte Godrik, miközben cinkosan összenéztek Hedviggel. Harry gyorsan bólintott egyet.
- De igen. A tizenhetedik születésnapom reggelén már így néztem ki, és ez hatalmas változás volt. Sokat nőttem és izmosodtam, és a látásom is helyrejött. A mágiám pedig nagyon furcsa és... és megnövekedett - vallotta be, Godrik pedig felnevetett ifjú utóda ábrázatán. A fiatalember igazán elveszettnek tűnt.
- Ne aggódj, elmondunk neked mindent, majd te is elmeséled nekünk az eddigi életed. Ez így rendben van? - kérdezte a barna hajú, kék szemű Godrik, aki a kardja díszítésén játszott ujjaival.
Harry bólintott, mire Mardekár belekezdett.
- Amikor befejeztük az iskolát, pontosan január elseje volt. Épp jól megérdemelt pihenésünket töltöttük, amikor nyugtalanító érzés fogott el minket. Rájöttünk, hogy a kastély befolyásol minket. Mágikus szerződést kötöttünk négyen - mondta Malazár, majd Hedvigre nézett, hogy folytassa.
- Malazár felvetette, hogy hátra kellene hagynunk a vérvonalunk leszármazottjainak egyes képességeinket. Mindenki a rá legjobban jellemző dolgokat. A Teszleg Süveg például ezek szerint osztotta be a diákokat a házakba, amikor azok megérkeztek - magyarázta Hedvig. Innentől Helga vette át a szót.
- Ravaszság, becsvágy, odaadás, hűség, intelligencia, szorgalom, bátorság, erő és szeretet. Ezek voltak a fő szempontok. Aki elég ravasz és becsvágyó volt, az Malazár házába került. Aki hűséges volt és önzetlen, az én házamba. Az eszesek és szorgalmasak pedig Helgához. Godrik kapta a bátrakat és erőseket. Az erő itt főleg a szeretetben rejlett, de Godrik házában tényleg voltak erős ifjak is - pillantott Godrikra Hedvig.
- Tehát a képességeink egy része öröklődött a vérvonalunkon, ám ezeket csak az kaphatta meg aki méltó rá. Nagyrészt ezekkel a tulajdonságokkal kellett rendelkeznie az illetőnek hozzá, de voltak egyéb kikötések is. Helga fő erényként a segítőkészséget és a szerénységet jelölte ki. Hedvig az éles elmét állította alap feltételnek, míg Malazár a vér tisztaságát tartotta fontosnak. Én személy szerint egy tiszta lelkű, bátor embert akartam ekkora adománnyal megjutalmazni. Ennek Harry, úgy látszik, te feleltél meg. A változások szemmel láthatóak - vigyorodott el Griffendél. Harry kissé elpirult, de ő is visszavigyorogott.
- Értem. Tehát te vagy az ősöm? Ez annyira hihetetlen! - mondta Harry, miközben Godrik arcát fürkészte. A férfi habozva bólintott, majd Malazárra nézett.
- És én is, a jelek szerint. Mond, hogy legalább aranyvérű vagy! - morgolódott Malazár, miközben a fiatalembert bámulta. El kellett ismernie, egész jól használta az ő adottságát, de a párszanyelve még nem volt tökéletes.
- Az ki van zárva, viszont tudom, hogy ki a te leszármazottad. Ami pedig a vér tisztaságát jelenti, sem ő, sem én nem vagyunk aranyvérűek. Az én anyám mugliszületésű boszorkány volt, míg a te leszármazottad apja mugli - jelentette ki Harry, mire Malazár fel-alá kezdett járkálni a festményében.
- Akkor nem kaphatta volna meg a képességeim! És te határozottan nem lehetnél párszaszájú. Van itt még valami, igaz? Tudni akarom! - idegeskedett Mardekár, miközben dühös, szürke szemeit Harryre függesztette. Harry pedig legalább már tudta, hogy Mardekár tudott ijesztő lenni. Nagyon is.
- Az egész egy jóslattal kezdődött... - kezdett bele Harry, és órákig mesélt az alapítóknak. Mardekár némely részeknél elborzadt, főleg amikor megtudta, hogy Harry megtalálta a kamráját, és megölte az ő kicsikéjét is. Godrik viszont el volt ragadtatva, hogy már tizenkét évesen, amikor még meg sem kapta az örökségét, méltó volt a kardja használatára. Hedviget egyre jobban érdekelte Hermione, Helga viszont Ronért volt oda. Büszkén állította, hogy akármilyen önfejű is a Weasley fiú, igazi hűséges odaadó barát lehet. - ...így volt már dolgom trollal, baziliszkusszal, akromantulákkal, dementorkkal, sárkánnyal, sellőkkel, óriással, kentaurokkal, és mindenféle varázslénnyel. A halálfalókat is az állatok kategóriába sorolnám, élen a kígyóarcú Voldemort Nagyúrral, aki valójában Tom Rowle Denem. Igen Malazár, ő a te utódod, aki a legfőbb ellenségem. Piton is egy a halálfalók közül, de ő kémkedik a Főnix Rendjének, ami tulajdonképpen az ellenállás egy csoportja. Dumbledore professzor alapította még a születésem előtt. Van még kérdésetek? - kérdezte Harry, mire a négy portréalak egyszerre kezdett el beszélni.
- Mesélj még a barátaidról!
- Mindent tudni akarok erről a Voldemortról!
- Hol van most a kardom?
- Hogy néz ki most Roxfort? Gyerünk Harry! Mi majdnem ezer éve itt vagyunk bent!
Harry megmasszírozta a halántékát, és arra gondolt, hogy mennyire is hosszú lesz ez az éjszaka. Még szerencse, hogy szombatra esett elseje, így holnap még nem lesz tanítás. Most nagy gondban lenne. Így még kényelmesebben elterpeszkedett a foteljében, és igyekezett megválaszolni a tömérdek kérdést...
---
Szerző megj.: Sziasztok! Elnézést kérek az esetleges helyesírási hibákért, de ez csak önbétázva volt, így valószínűleg maradt benne egy kevés.
Ez már a harmadik fejezet, és megint egy nappal előbb.
Ha már végigolvastad, dobj egy kis véleményt nekem, és az ötleteket, kérdéseket is nyugodtan írjátok bele a kritikába. :D
Puszillak titeket!
Üdv: Lana^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése