Helyzetjelentés :)

Drágáim!

Három napja elkezdődött a Hungarian Witches Sabbath Challange publikálási időszaka, ami nagy megkönnyebbülés nekem, hisz én magam is indultam, és végre vége a két hónapnyi stresszes írásnak. Minden probléma ellenére belopta magát a szívembe ez a verseny, és a csapattársaim is csodásak. :) Néhányukat már ismertem a Mindenízű Drazsé Kihívásról, de a többiek műveivel is találkoztam már itt ott. Egy élmény volt megismerni őket. :) *Abandon* <3

Na most, mivel vége a WS írásnak, újra elkezdek majd frisselgetni. Huh! Nagyon el vagyok maradva! De nehogy azt higyjétek, hogy az elmúlt három-négy napban lazsáltam! :D

Ahogy eddig állok:

Harry Potter és a Tűz ereje - 13. fejezet: 40 % kész
Ismerj meg! - 13. fejezet: 25% kész
Lehetetlen - 6. fejezet: 80% kész
Ragyogás - 5. fejezet: 60% kész

Ezek még a héten fel is kerülnek. Csak az Ismerj meg! -t tudom biztosra, az szerdán lesz frissítve! :)

Puszillak titeket!
Lana

Boldog vég

Korhatár:14
Figyelmeztetések: slash, szereplő halála

Egyperces Snarry. :) A WS Abandon részén, csapaton belüli kis játék keretében készült. A célszemély Lord Dracul! :D Kellemes olvasást!

Hali! Ez a mű LordDraculnak készült. Drac, remélem nem bánod, ha megcsillogtattam nem létező rajztudásom is.

Maga az egy perces, alig hétszáz szó, és nem kevesebb, mint harminc percbe telt kiagyalni és megírni. A korhatár viszont maximum csak tizennégy.

A tíz szó, ami nélkül semmire sem mentem volna: füzet, betűsor, ár, billentyű, csikk, denevér, homok, szövevény, hetes, csóva.

Boldog vég

Harry a verandán ült, miközben elmélyülten olvasta egy régi, iskolás füzetét. Szemei mohón falták a sorokat, hisz alig két hét múlva véget ér a mester kurzus, neki pedig sikeres vizsgát kell tennie. Úgy gondolta, jó ötlet, ha előbb még a R.A.V.A.Sz. szintű dolgokat ismétli át. Ki gondolta volna, hogy mindenki megmentője, az a fiú, aki legyőzte Voldemort Nagyurat, A Hős Harry Potter, bájitalmesteri vizsgát fog tenni négy évvel a roxforti tanulmányai után?! Természetesen senki, de miután Harry egy olyan férfival kötötte össze az életét, akinek szenvedélye a bájitalkészítés, nem igazán lepődtek meg az emberek. Az ex-griffendéles pedig igazán nem volt rossz benne. Miután párja szánt rá egy kis időt, kiderült, hogy az alapismeretek elsajátítása után, Harry tulajdonképpen egész tehetséges ebből a tárgyból, csakúgy, mint hajdanán édesanyja volt.

Harry ekkor ásított egy hatalmasat, és szemüvegét levéve megdörzsölte fáradt szemeit. A múlt éjjel egy kutatáson dolgoztak közösen Perselusszal, és nem tudta eléggé kipihenni magát. A füzetet becsukta, de előtte megjelölte az oldalt, és tett egy kis pöttyöt pálcájával arra a betűsorra, ahol tartott, majd a kis asztalra tette maga mellett, és rágyújtott egy cigire. Hátradőlt kényelmes székében, a tömény fehér füstöt pedig kifújta. Fejét hátrahajtotta, és a feje fölötti fatetőt bámulta. A veranda plafonjának tetején, az egyik tartógerenda mellett egy pók szövögette éppen a hálóját. Harrynek erről eszébe jutott Ron és a többi barátja. A szíve összeszorult, hisz a mai napig fájdalmasan érintette őt barátai elvesztése. Ron, Hermione, Ginny, az ikrek, az egész Weasley család... Nagy árat kellett fizetnie a győzelemért. Halott szerelméről eszébe jutott az is, mennyi minden jót éltek át együtt Ginnyvel. A lány kedves, okos, bátor és gyönyörű volt. Még emlékezett rá, hányszor bújtak el kettesben a Szükség Szobájában diákkorukban. Mindig mást kértek, és minden alkalommal remekül szórakoztak. Egy hetesek voltak, amikor Ginny kitalálta, hogy megtanítja őt táncolni. Aznap este egy kisebb bálteremmé változott a helyiség, és mágikusan megbűvölt hangszerek játszottak. Mintha láthatatlan emberek nyomkodták volna le a zongora billentyűit, mintha csak a szél játszott volna a hegedűkkel. Harry a szívében őrizte az összes ilyen szép emléket, de a régi boldog dolgok mellé jött rengeteg új is.

A háború végzetes éjszakáján valahogy volt tanára lakosztályában kötött ki, majd ott is maradt majd egy hónapig. Sokszor eljárt Perselushoz azokban az időkben, hisz mindketten magányosak voltak, és nem találták a helyüket. Végül barátok lettek, majd egy bájitalkonferencián, ahová Harry elkísérte Perselust, összejöttek.

Ennek is már három és fél éve... - gondolta Harry.

Harryt nem érdekelte, hogy mit szól ehhez a varázsvilág, büszkén vállalta kapcsolatát. Nem érdekelte, hogy megbotránkoznak miatta az emberek. Azért mert egy férfival, egy ex-halálfalóval van. Az ő döntése volt, és Harry rövid idő alatt nagyon megkedvelte a morgós bájitalmestert.

Most pedig... Most pedig együtt éltek. Együtt vezettek kutatásokat, és majd´ minden hónapban egy új főzettel rukkoltak elő. Harry pedig újra megtalálta a boldogságot, amit olyan hamar elveszített, és ezt már a világ minden kincsérét sem engedte volna el.

A cigijét lassan elnyomta, bár a csikk még parázslott és füstölgött a hamutálban. Szétnézett a parton, majd tekintete elrévedt a távolba. A tengerpartra költöztek. Harry sohasem látta a tengert, így ez volt szinte minden vágya. Egy ház a parton, ahol naphosszat hallani a hullámok morajlását és a sirályok hangját. Most pedig lassan sötétedni kezdett, hisz a nap éppen lemenőben volt. A homokos part és a víz csillogtak a halvány, színes esti fényben. Az éjjeli állatok lassan előbújtak, a nappaliak pedig aludni tértek. Harry mosolyogva nézte, amint megannyi denevér bukkan fel az esti szürkületben, majd bogarakat és mindenféle dolgokat lopkodnak össze a levegőből. Az egyik szemtelenebb állat a gerendánál lévő pók hálójából mart el egy legyet. A szövevény az állat távozása után cafatokban lógott, mire a pók nekiállt, hogy újra elkészítse csapdáját. Harry felállt a székéből, és az egyik oszlopnak dőlve, karjait mellkasán összefonva, felnézett a szinte teljesen besötétedett, csillagos égboltra. Nem tudta, mennyi ideje állt ott, de amikor két kar kulcsolta át a derekát, és egy kemény test simult hozzá hátulról, már tudta, hogy késő lehet, hiszen párja feljött a laborból.

- Minden rendben? - kérdezte szerelme mély, bársonyos hangon.

Az égen egy hullócsillag fényes csóvája tűnt fel, majd azonnal el is halványult. Harry pedig elmosolyodott. Megfordult az ölelésben, és karjait a szeretett férfi nyaka köré kulcsolta. Az obszidián színű szemek gyengéden tekintettek rá.

- Minden rendben, Perselus - mondta Harry, majd megcsókolta szerelmét.

VÉGE

Sziasztok!

Sziasztok!

Csak gondoltam szólok, hogy hétvégén már lesz friss! :D

Puszi! :)

Lana

Ismerj meg! - 12. fejezet

12. fejezet: Gyáva griffendéles?

Figyelte, ahogy barátai és mentora elhagyják a Kamra főtermét. Mind a négy évfolyamtársa megijedt egy kissé, de Harry tudta, hogy feladatuk fontosságának teljes tudatában összeszedték magukat, és mindent meg fognak tenni az iskola védelmének érdekében. Amikor a nehéz vasajtó becsukódott mögöttük, Harry felsóhajtott.

- Sohasem jó, ha a tanárod vagy a mentorod ilyen érzéseket vált ki belőled - hallotta meg a gyengéd, barátságos hangot. Belenézett a szürke szemekbe, és nem tudta mit mondjon.

- Miért? - kérdezte csendesen.

- Elmesélek valamit. Amikor húsz éves lettem, egy kis falu közelében laktam Skóciában. A közelben élt egy öreg remete, akivel véletlenül találkoztam egyszer az erdőben. Növényeket gyűjtött, akárcsak én, hiszen ő is saját magának főzött bájitalokat. Egyre gyakrabban találkoztunk össze, egyszer pedig elhívott meginni egy teát, és érdeklődött a bájitaltudásom felől. Egy idő után egyre inkább azt vettem észre, hogy minél többet találkozunk és beszélgetünk órákon át, annál inkább közeledünk egymáshoz. Ne érts félre, tényleg egy öregemberről beszélek. Lassan olyanná vált számomra, mint a legjobb barátom, és mivel tudása sokkal nagyobb volt az enyémnél, egyfajta mentor-apa szerepet is betöltött. El sem tudod képzelni, mennyi ellenségem volt akkoriban. A tudásom, mágiám, vagyonom rengetegen irigyelték. Egy alkalommal kiszagolták, hogy valami közöm lehet ahhoz az apóhoz az erdőben, így elrabolták, és az életével zsaroltak meg - mesélte Malazár, Harry pedig csüngött minden szaván.

- Mit kértek cserébe?

- Hogy mit, Harry? Halálos mérgeket és aranyat. Nagyon sok aranyat. A vagyon nem számított nekem olyan sokat, de a találmányaimat, és főleg a mérgeket, amiket én fejlesztettem ki, senkinek át nem adtam volna. Nem mentem el a megüzent találkozóra, és másnap reggel akkori legjobb barátom holtestét a küszöbömön találtam. Sohasem kötődtem igazán senkihez sem. Persze az utódnemzésről gondoskodtam, de azt az aranyvérű boszorkát nem vettem el. Ezért is lehetett, hogy Gomoldék annyira szegények voltak, ahogy mondtad. Ha nem volt saját vagyonuk, akkor bizony így jártak. Lehet, hogy kegyetlennek fogsz tartani, de egyáltalán nem vagyok az. Nem engedhettem meg magamnak a kötődést - fejezete be Malazár.

Harry lassan felállt, és hátat fordított a nagy, díszes keretnek. Elindult kifelé, de pár lépés után megtorpant, majd a válla felett hátranézve, csendesen megszólalt.

- Felfogtam, mit próbálsz velem közölni. De... Ha nem érzek, elbukom - suttogta, majd nyugodt, ruganyos léptekkel elhagyta a főtermet. Nem nézte, merrefelé megy, de amikor annál az ablaknál találta magát, ahol legutóbb is gondolkozott az éjszaka, már tudta, ez az ő biztos helye. Felült a párkányba, hogy át tudjon gondolni mindent.

Az egész ezzel a rohadt átalakulással kezdődött. Persze, örült ennek az erősebb és magabiztosabb külsőnek, de az nagyon zavarta, hogy belül még mindig annyira bizonytalan. Tudta, hogy nem bírna ki már egyetlen halált sem. Bele sem tudott gondolni, mi lenne, ha elveszítené Ront vagy Hermionét, vagy akár Neville-t. Ami a legviccesebb az egészben, hogy már Draco halála is majdnem túl sok lenne. Ha pedig Perselusszal történne valami, azt nem élné túl. Tudta jól, hogy ez egy nagy támadási felület, viszont azt is tudta, hogy sem Malazárnak, sem pedig Voldemortnak nincs igaza.

A szeretet nem gyengeség. Sokkal inkább erő.

Minden pillanatban, amikor szerelmére gondolt vagy neki akart bizonyítani, egyfajta új önbizalom és hatalom öntötte el.

Szerelem.

Milyen egyszerű, és mégis mennyire bonyolult. A legnagyobb kín a világon, ha viszonzatlan, és a legnagyobb boldogság is, ha viszonzott. Nos, neki fogalma sem volt róla, hogy tanára miként viszonyulna hozzá, ha megtudná, mit érez iránta. Mert nem tudta biztosra azt mondani, hogy Perselust nem érdekelné, ugyanis voltak jelek. Kis jelek, amik annál biztosabbá tették abban a dologban, hogy Perselus Pitont ő sem hagyja hidegen.

Először is, az a szertáras akció, amikor a meccs előtt berángatta oda. Közel hajolt hozzá, és egészen a falhoz szögezte a testével. Nagyon is élvezte azt a helyzetet, de a legjobb Perselus pillantása volt. A feketeség fényesen csillogott, forrón kavargott. Akkor még nem tudta ezt mire vélni, de minél többet gondolkozott rajta, annál biztosabb lett benne, hogy ez vágy és valami még annál is több volt.

De az is lehet, hogy csak ő beszélte be ezt magának, akkor viszont nagyon félrenézett valamit.

Másodszor pedig az, ahogy ma nézett rá és Dracóra a férfi. Draco csak mellé ült, és a karját a vállára tette, de Perselus úgy nézett rá, mint valami undorító bájital-hozzávalóra. Megint a szemei árulták el a bájitalmestert. Az ónix színű szemekben düh és egy kevés harag kavargott. Talán, de csak talán féltékenység…?!

- Merlinre! Nagyon remélem, hogy az volt... - motyogta Harry, inkább csak magának, de ekkor egy ismerős hang válaszolt is neki.

- Micsoda? - kérdezte egy vékony, kedves hang. Amikor odakapta a fejét, Ginny Weasley-t pillantotta meg. A lány odasétált hozzá, majd megbökte a lábát. Harry arrébb rakta, Ginny pedig felült oda, vele szemben.

- Mindegy - válaszolta Harry, mire Ginny bosszúsan felsóhajtott.

- Szerintem nem az! Mi van veled? Mióta visszajöttünk ide, teljesen ellöktél magadtól mindenkit. Egyedül Ron, Hermione és Malfoy szólhat hozzád? - gúnyolódott Ginny, mire Harry haragosan nézett rá.

- Ezt te nem értheted! - kiáltotta, majd a párkányról leugorva mérgesen fel s alá kezdett járkálni.

- Úgy van! - bólintott rá Ginny, mire Harry megtorpant és rámeredt. - Mert nem is engeded, hogy megértsem. Most komolyan, Harry, teljesen elhidegültél mindenkitől. Folyton eltűnsz, majd órákkal később hulla fáradtan és tele sebekkel kerülsz elő. Én, ellentétben másokkal, már rájöttem, hogy bizonyára edzéseid vannak, hisz a Rendtől és anyáéktól tudom, mi is a te szereped ebben a háborúban, de ne tedd tönkre magad! Mind veszélyben vagyunk, és mind ott vagyunk mögötted a frontvonalban. Velem pedig különösen máshogy viselkedsz. Szinte már a testvérem vagy, mégis el akarsz magadtól taszítani. Miért? - kérdezte felindultan, a fekete hajú fiú viszont csak bámult rá. Hát ennyire elhanyagolta volna a barátait? Nem gondolta, mivel Hermione és Ron is alig ért rá, hogy beszélgessenek. Igaz, már nem ült le esténként sakkozni vagy kártyázni Deannel és Seamusszel, de attól még beszélt velük. Néha. És Ginny ebben az évben amúgy is kényes téma volt. A lánynak sokáig tartott, mire megszokta az új, izmosabb és férfiasabb Harry látványát, addig pedig nagyon zavarta Harryt, hogy egyfolytában bámulja őt a lány.

- Sajnálom - suttogta, és nekidőlt a falnak. Ginny elé sétált, majd mosolyogva felnézett rá.

- Sajnálhatod is! De egyet jegyezz meg, Harry James Potter. Mi mind itt vagyunk, és mind segítünk neked, ha bármi problémád lenne. Ahogy pedig az utóbbi időben észrevettem, valamin nagyon agyalsz. Ha szeretnéd, én bármikor itt leszek, és elmondhatod nekem - mondta Ginny, majd gyorsan megölelte. Miután elengedték egymást, a lány elindult, de mielőtt befordulhatott volna a sarkon, Harry hangja megállította.

- Bármikor? Akár most is? - kérdezte a fiú, mire Ginny felkuncogott, és rábólintott. Visszaültek az ablakba, és egy darabig csendben voltak.

- Pont ilyen fejet vágtál két évvel ezelőtt is, amikor Chón rágódtál - jegyezte meg Ginny, mire Harry rögtön rápillantott.

- Van valaki, aki... közel áll hozzám, és kedvelem - nyögte ki a fekete hajú.

- Igen, értem. Szóval, ki az a lány? - kíváncsiskodott Ginny, mire Harry mélyen felsóhajtott.

- Nem lány - jött a halk válasz.

- Oh... ÓH! - lehelte Ginny, tágra nyitott szemekkel. Aztán... - Hű! Úgy értem, oké. Nem lány, tehát fiú. Ismerem?

Harry még hosszabban sóhajtott fel. Most jön a java.

- Nem fiú, sokkal inkább férfi már. Idősebb nálunk, és igen, ismered - válaszolta Harry. Hát nem mindegy most már?

- Idősebb? Mégis mennyivel? - kérdezte Ginny, miközben összevonta s szemöldökét, és erősen gondolkozott a lehetséges férfiakon, akiket ismer.

Harry félrenézett, és úgy válaszolt. - Nálam húsz évvel idősebb.

- De akkor... Az apád lehetne! - kiáltotta Ginny, mire Harry azonnal befogta a száját.

- Igen tudom. De légy szíves, halkabban! - morogta Harry, miközben elvette a kezét a lány szájáról.

- Húsz év? Akkor most harminchét éves. Elmondod végre ki az, vagy mindent úgy kell kihúzni belőled? - nézett rá kissé ingerülten a lány.

- Ne akadj ki, oké? - kérte Harry, és miután a lány rábólintott, csukott szemmel egy nevet suttogott. - Perselus Piton.

Nem nyitotta ki a szemét, csak várta a robbanást, ami végül elmaradt. Percekig csak csendben ültek, mikor végül Ginny megköszörülte a torkát, és megszólalt.

- Mennyire kedveled és mióta? - kérdezte halkan. Harry kinyitotta a szemeit, és a lány nyugodt arcára nézett. Nem erre számított. Hisztire, dühre, esetleg csalódottságra, de nem erre a csendes elfogadásra. Már biztos volt benne, hogy Ginnynek tényleg jó ötlet volt ezt elmondani.

- Mennyire? El sem tudom mondani. Mióta? Fogalmam sincs. Egy ideje - felelte, és szótlanul kibámult az ablakon.

- Miért látom rajtad ezt a borzalmas szomorúságot és reménytelenséget? Tudja, és nem fogadott el téged, vagy mi? - kérdezte Ginny, miközben megfogta Harry egyik térdén pihenő kezét, és kissé megszorította. Harry kissé keserűen felnevetett.

- Hogy tudja-e, Gin? El tudsz képzelni egy ilyen jelenetet? Odamennék hozzá, és azt mondanám: "Perselus, szeretlek és őrülten kívánlak!". Tudod, mit tenne velem, Ginny? Feldarabolna, aztán a darabjaimat három méter mélyre, a roxforti birtokon elásná - felelte Harry, de amikor Ginny rácsapott a térdére, rögtön a lányra nézett.

- Nem ezzel a szöveggel, de el kellene mondanod neki. Nem tudtam róla, hogy a gyávaság jellemző a griffendélesekre, főleg Harry Potterre.

Harry felhorkant.

- Ez nem gyávaság, Gin. Ez életösztön! - kiáltotta Harry, mire Ginny felkuncogott.

- Ugyan! Szerintem mondd meg neki, vagy örökre boldogtalan leszel, mert meg sem próbáltad. Ha mégis elutasítana, legalább nem fogod azt érezni, hogy temiattad nem jött össze a dolog. Nekem most mennem kell, de gondolkozz el azon, amit mondtam. Ügyes leszel, mindig az vagy - ugrott le Ginny a párkányról, és egy kis puszit nyomott Harry arcára, majd elsietett.

Harry csak bámult utána, aztán elhatározta magát, és ő is leugrott az ablakból. Ginnynek igaza van, gondolta. Meg kell neki mondania! A pince felé vette az irányt, és meg sem állt Perselus lakosztályáig. Útközben több mardekáros is lenézően vagy épp megvetően nézett rá, de nem foglalkozott velük. Kit érdekel, mit gondolnak? A Perselus Piton feliratú ajtó előtt lefékezett, és gyorsan bekopogott. Mivel meg sem mert volna szólalni, már tudta, mit fog tenni.

Az ajtó pár másodperc múlva feltárult, és szerelme ott állt előtte teljes életnagyságban. Fekete talárja most nem volt rajta, csak egy fekete nadrág és cipő, valamint egy fehér ing. Haja kiengedve lógott a vállára, mint általában mindig. A szemében pedig enyhe meglepettség gyúlt, ahogy meglátta, ki jött hozzá. Harry nem tétovázott, hisz ehhez csak most, ebben a pillanatban volt bátorsága.

Előrelépett, majd Perselus nyakába fonta mindkét kezét, és száját rásimította a bájitalmester puha, vékony ajkaira. Perselus meglepett kis nyögést hallatott, amitől Harry csak még jobban hozzásimult, és nyelvével végigsimította a férfi ajkát. Ekkor Perselus átkarolta őt, és szorosan ölelte, míg beljebb lépett, és bevágta az ajtót Harry háta mögött. A fiút az ajtónak nyomta, és átvette az irányítást. Nyelvével birtoklóan és vággyal telve kutatta a griffendéles száját, és Harry is minden érzésével viszonozta Perselus csókját. Óráknak tűnő percek után lassan szétváltak, és kutatóan néztek egymás szemébe.

Perselus meg volt döbbenve. Miután az egész délelőttöt a Kamrában töltötték megbeszéléssel és gyakorlással, elvonult az irodájába dolgozatokat javítani. Nemrég pedig megebédeltek a keresztfiával. Már éppen vissza akart térni a munkájához, amikor kopogtattak. Az étel maradványait eltűntette, és miután Draco bevonult a szobájába, kinyitotta az ajtót.

Ott pedig egy nagyon elszántnak tűnő, csillogó tekintetű Harry Pottert talált. Aztán Harry szinte rávettette magát, ő pedig teljesen elárasztva érezte magát. A mélyen elnyomott érzések most elemi erővel áradtak szét bensőjében, és készségesen viszonozta a szenvedélyes, mégis puha csókot. Semmi más nem érdekelte abban a pillanatban, csak az, hogy Harryt ölelte, ízlelte, simogatta. Aztán mikor nekidöntötte a fiút az ajtónak, és Harry vágyakozva felsóhajtott, az már majdnem túl sok volt számára így hirtelen.

Erőnek erejével szakította el száját a fiúétól, és újabb döbbenethullám csapott át a feje felett, amikor tisztán ki tudta olvasni az érzelmeket abból a smaragdszínű pillantásból.

Észre sem vették, hogy szobája ajtajában, Draco Malfoy, vigyorogva figyeli őket.

Szerző megj.: Sziasztok! *félve néz körül* Remélem nem haragszotok nagyon, mert nem volt múlt héten friss, és most vasárnap sem. Itt a friss, bár sokkal rövidebb, mint terveztem, de a vége talán kissé kárpótol titeket. Egyébként a frissek elmaradásának egyetlen oka: a WS. :S Normális művel akarok előállni, így állandóan azon agyalok, és azt pötyögöm. Hm… Na mindegy.

A bétázást ezúttal is köszönöm Revinek, akit nagyon szeretek amiért ilyen kitartó és türelmes! J

Ismerj meg! - 11. fejezet

11. fejezet: Védőpajzs

A bétázást köszönöm Revinek! :)

Harry érzelmileg teljesen ki volt készülve. Amit tegnap este Draco mondott neki, eléggé megrémítette. Hát ennyire nyilvánvaló lenne? Nem gondolta, hogy bárki is észreveheti, hiszen még a legjobb barátainak sem tűnt fel semmi. De Draco Malfoy egyetlen mondata halálra rémítette, és egyben meg is könnyebbült tőle. Persze most már tudta, hogy Dumbledore sejt valamit, hiszen az igazgató elől aligha lehet bármit is eltitkolni, és pontosan ezért örült, hogy még valaki tudja az igazgatón kívül.

De jelenleg nem a nem létező szerelmi élete aggasztotta a legjobban.

Már régen gondolkozott egy megoldáson a Roxfort védőfalait illetően, ha esetleg Voldemort itt kívánná eldönteni a háborút, de egészen tegnapig fogalma sem volt, hogyan is oldja meg a problémát. Az egész abból az ötletből indult ki, hogy négy diák, akik leginkább mutatják a házaik tulajdonságait, a csata alatt megerősíthetnék a roxforti védőpajzsokat. Igazából ez a terv egy Hedviggel folytatott beszélgetése alatt született meg a fejében. Megbeszélte a nővel, aki érdekesnek és könnyen megvalósíthatónak találta.

Már a pincében járt, amikor végre észhez tért. Most nem kalandozhat el, mert fontos dologra készült. Amint odaért a bájitalmester lakosztályának ajtajához, habozás nélkül bekopogott. Pár másodperc múlva pedig egy pizsamás Draco Malfoy nyitott ajtót.

- Potter? Nem tudsz aludni? - kérdezte álmosan a szőke, kezében egy bögre tejeskávéval.

- Fontos. Bejöhetek?

- Gyere!

Harry beljebb ment, majd bezárta maga mögött az ajtót. Érezte, hogy a védővarázslatok visszakerültek a helyére. Körülnézett, de mentora nem volt a nappaliban, sem az étkező részen.

- Perselus? - kérdezte Harry, mire Draco elfojtott egy mosolyt.

- A laborban. Szóljak neki a hoppon keresztül?

- Megköszönném! - bólintott rá Harry. Figyelte, ahogy a szőke a kandalló elé térdel, majd miután egy kevés port szórt bele, bedugta a fejét a lángokba. Váltott Pitonnal néhány szót, majd visszahúzódott.

- Azt üzeni, hogy tíz perc. Stabilizálja a főzetet. Mit akarsz tőle egyébként? Szerelmet fogsz vallani? Mert akkor átkozottul biztos lehetsz benne, hogy azt végignézem - vigyorgott a szőke, mire Harry érezte, hogy kissé elpirult.

- Ó, fogd be, Malfoy!

Draco felnevetett. Harry megvárta, míg lenyugszik, majd komolyan nézett rá.

- Nem szórakozni jöttem ma ide, ráadásul ilyen korán. Szükségem lesz a segítségetekre - mondta Harry, Draco pedig megkomolyodva nézett vissza rá.

- A miénkre? Úgy érted, az enyémre is? - kérdezte, és amikor Harry bólintott, egy kicsit elgondolkozott. - A Nagyúr? - Draco hangja szinte csak suttogás volt.

Harry megrázta a fejét.

- Kivételesen nem, de köze van hozzá - válaszolt kissé sejtelmesen. A mardekáros bólintott, majd elment felöltözni. Épp akkor ért vissza, amikor Perselus is kilépett a kandallóból.

- Mi volt annyira fontos? - kérdezte kissé bosszúsan, miközben lesöpört a talárjáról egy kis hamut. Harry megborzongott Perselus mély, bársonyos hangjától, bár igyekezett normálisnak tűnni. Amikor a két mardekáros leült elé a kanapéra, belekezdett.

- Sajnálom, de ezt ilyen korán kell elintéznünk. Perselus, emlékszel, amikor a múltkor egyedül mentem le egy kicsit beszélgetni velük? Nos, Hedviggel kitaláltunk valamit. Arra gondoltunk, hogy egy mágikus körrel, amit négy ember hoz létre, négy ház erejével és erényeivel, megerősítheti a Roxfort védelmét egy támadás közben - mondta Harry, mire Perselus gyorsan átgondolta a dolgot, aztán lassan bólintott.

- Ez egy meglehetősen értelmes gondolatmenet. Megoldható, bár erősen kétlem, hogy találnánk olyan rendtagokat, akik képesek lennének felidézni azt a szellemet, amiben a diákéveiket leélték. Nem elég csak a tulajdonság, hinniük is kell a házukban. A házvezetőket pedig nem zárhatod el a csata idejére. Egyik tanár sem egyezne bele - magyarázta a bájitalmester, Harry pedig helyeslően bólintott. Draco csak értetlenül nézett egyikőjükről a másikra.

- Én arra gondoltam, hogy diákokkal is megoldhatnánk. Történetesen pont van négy hetedéves, akik ezt kiválóan megoldanák - felelte óvatosan a griffendéles, de meglepetésére Piton helyeslően bólintott.

- Kikre gondoltál?

Harry felkészült a robbanásra, és kiejtette az első nevet.

- Neville Longbottom az egyik - mondta. Perselus szája egy keskeny vonallá préselődött össze.

- A Griffendélhez? Az a kölyök a saját árnyékától is megijed - gúnyolódott a bájitalmester. Harry persze azonnal Nev védelmére kelt.

- Ez nem igaz! Neville nagyon bátor, és egyenes ember. És amióta nem kell bájitaltanra járnia, sokkal kiegyensúlyozottabb is - fakadt ki Harry, mire Piton ajkai megrándultak, amit talán egy kisebb mosoly is lehetne. Harry folytatta. - Egyébként sem oda akartam. Helga helyére tökéletesen megfelelne.

Perselus erre már csak bólintani tudott.

- Következő?

- Hm... Mivel olyanokat akartam választani, akikben megbízom, ezért Ron és Hermione helyettesítenék Griffendélt és Hollóhátit - mosolyodott el Harry. Perselus hátradőlt.

- Kockázatos lehet, hogy más házakból választasz - figyelmeztette, de Harry csak megrázta a fejét.

- Nem. Neville jámbor, ugyanakkor hűséges és melegszívű ember. Helga sem lenne nála megfelelőbb. Ron bátor és bármit megtenne a szeretteiért. Nem aggódom amiatt, hogy nem tudja majd megoldani. Hermione pedig... azt hiszem, ezt nem kell megmagyaráznom - mondta a griffendéles, ám ekkor Draco megköszörülte a torkát. Mindketten rákapták a tekintetük.

- Értenem kellene, hogy miről van szó? - érdeklődött a szőke, miközben egyikről a másikra pillantott.

- Még nem - felelte Harry, majd újra a bájitalmesterre nézett. - A Mardekárral bajban voltam. Mint mondtam, olyan embereket szeretnék, akikben megbízom. Ezért lenne Draco megfelelő Malazár helyére - magyarázta Harry, és majdnem elvigyorodott Malfoy döbbent arckifejezésén. Piton nem kevésbé tűnt meglepettnek. Harry már kezdte megszokni, hogy kizárólag az ő jelenlétükben a bájitalmestert mintha kicserélték volna, mert ilyenkor egészen emberi reakciókat mutatott. Harry pedig remélte, hogy nem csak Draco miatt, hanem kicsit miatta is jobban fel tud engedni a férfi.

Egyikük sem szólalt meg, csak figyelmesen nézték egymást. Harry el sem tudta képzelni, mi játszódhat le a két mardekárosban. Az arcuk most már teljesen érzelemmentesnek tűnt.

- Mit kell tennem? - kérdezte Draco, mire Harry elvigyorodott. Felpattant, majd vállon veregette a szőkét és az ajtó felé indult.

- Perselus? - fordult vissza Harry. Persze Piton pontosan őt nézte, koromfekete, zárkózott tekintettel. - Feljönnétek a másodikra fél óra múlva? Talán látniuk kellene azt az emléket is. Addig összeszedem a többieket a reggelinél - kérte Harry, majd amikor a férfi bólintott, kilépett a pince hideg folyosójára.

Hát ezt is túlélte. Tartott tőle, hogy Perselus mit fog szólni mindehhez, de közel sem az történt, amit várt. Nem volt ideges, csak nem értette a dolgokat. De határozottan élvezte mindkettőjük döbbent arckifejezését, és egy kicsit meg is sajnálta a szőkét. Dracóban valami hihetetlen dolog játszódhatott le akkor, amikor a bizalmasai, barátai közé sorolta őt. Harry pedig érezte, hogy jól döntött.

A Nagyteremben elég sokan voltak már, és az a három ember is köztük volt, akiket Harry keresett. Neville Hermionéval beszélgetett, míg Ron, teljesen elfeledkezve a külvilágról, tömte magába az ételt. A fekete hajú griffendéles lehuppant Ron mellé, szemben Hermionéval.

- Srácok, szükségem lenne a segítségetekre - mondta Harry, mire Hermione és Ron is rögtön ránéztek. Neville már épp készült felállni, hogy hatszemközt beszélhessenek, amikor Harry megállította. - Rád is szükségesem lenne most, Nev. Reggeli után velem jönnétek? - kérdezte Harry, és amikor barátai bólintottak, ő is nekiállt jóízűen megreggelizni.

- Nem árulod, el miről van szó, haver? - kérdezte Ron. Harry csak vigyorogva nézett rá.

- Meglátogatjuk egy ősömet - felelte, mire Hermione izgatottan fészkelődni kezdett, és Ron is nagy kerek szemeket meresztett rá. Neville meg kérdőn nézett hármójukra.

- Miről beszélsz, Harry? - kérdezte, de Harry csak megrázta a fejét.

- Később mindent megtudtok - mondta a hollóhajú fiú, barátai pedig beletörődve felsóhajtottak.

Reggeli után négyen együtt indultak el.

- Hová megyünk? - kérdezte Nev.

Harry elmosolyodott.

- A másodikra - felelte, mire Neville kíváncsian nézett rá. A további utat szótlanul tették meg, és a másodikon a mosdók folyosóján már várt rájuk két ember. Harry Neville-re nézett, de nem igazán látszott a fiún, hogy annyira kétségbe ejtené a két mardekáros látványa.

- Uram! Draco! - köszönt Harry, mire ők bólintottak. Harry szusszantott egyet, és szembefordult mind a négy diákkal. Érezte maga mellett Perselus jelenlétét, amitől valahogy könnyebbnek tűnt minden.

- Csak annyit kérek, srácok, hogy bárhová is megyünk, bármit is csinálunk, bízzatok bennem! - kérte a griffendéles, mire mind a négyen habozás nélkül bólintottak. Harry megfordult, és belökte a lány vécé ajtaját, és besétált. Ahogy az várható volt, Myrtle előjött a zajra. Draco épp ekkor csukta be az ajtót.

- Harry? - kérdezte a szellemlány. Harry rámosolygott.

- Szia, kislány! Hogy vagy? - kérdezte, miközben megkereste a kígyós csapot.

- Jól. Kik a barátaid? - kérdezte kissé élesebb hangon. Ekkor Hermione lépett elő mosolyogva.

- Hermione vagyok, Myrtle. Emlékszel még rám? Régen sokat voltunk itt Ronnal és Harryvel - magyarázta a kócos lány kedvesen. A szellemlány hirtelen elmosolyodott.

- Emlékszem rád! Te vagy a macskalány! Meg a vörös hajú fiúra is emlékszem. Ti főztetek itt Harryvel Százfűlét! - kiáltott fel az átlátszó alak, mire a három griffendéles bajkeverő megdermedt.

- És ez mikor is volt, kedves Myrtle? - kérdezte Piton, és mély hangjának fenyegető éle tisztán hallatszott.

A lány csak arrébb lebegett, de nem válaszolt. Ellenben Harry bocsánatkérően nézett Pitonra.

- Másodévben - mondta, majd Dracóra nézett.

- Crak és Monstro - motyogta a szőke, mire Harry és Ron egymásra vigyorgott.

- Aha. Azok mi voltunk - mondta most Ron, aki eddig meglepően sokat volt csendben. Még a két mardekáros jelenléte sem zavarta annyira.

- Na, akkor mindenki lépjen hátrébb - mondta Harry kicsit hangosabban, majd a csapon lévő kígyómintára koncentrálva megszólalt.

- :: Tárulj fel! :: - sziszegte, és hallotta, amint négy diáktársa levegőért kap. Még hangosabb reakciókat váltott ki belőlük az, ahogy a kamra bejárata feltárult. - :: Lépcső! :: - mondta a második megszokott parancsot, és a lejáratban egy nagyon vékony kis csigalépcső jelent meg.

- Oké, Hermione, Draco, Neville, ez a Titkok Kamrájának lejárata. Szeretném, ha találkoznátok valakikkel, mert egy nagyon komoly feladatot kellene majd elvégeznetek - fordult feléjük Harry. A három diák, akik még nem jártak odalent, a lyuk széléhez sétáltak és lenéztek.

- Olyan, mint a pokol kapuja - dünnyögte Hermione, mire Draco valamiféle fuldokló hangot hallatott.

- Ide le fogunk menni? - kérdezte kissé remegő hangon Neville. Harry tökéletesen megértette őket. Egyikük se volt gyáva, de Malazár Kamrája több mint bizarr volt.

- Naná! Ne izguljatok, fele annyira sem ijesztő. Egyébként is, már nincs odalent semmi veszélyes - próbálta őket megnyugtatni Harry, de nem járt túl nagy sikerrel.

- Rendben, ebből elég. Potter, indulj el lefelé, a többiek meg utána. Én fogom zárni a sort - szólt közbe határozottan a bájitalmester. Harry egy szó nélkül elindult, és pár perc múlva már a cső aljában várta a többieket. Elsőként Ron jött, majd Hermione, Neville, és közvetlenül Piton előtt Draco.

- Nem sok minden változott. Bár az omlás már nincs itt - mondta Ron, amikor beértek arra a részre, ahol a kígyó bőre volt.

- Hm... mi voltunk. A professzor és én. Innen könnyebb bejutni a főterembe, mintha körbe kellene menni egy rakás járaton - felelte Harry, és mosolyogva figyelte Hermionét, aki a falba vésett írásokat figyelte.

- Ezek olvashatatlanok - közölte, mire Harry megtorpant, és megperdülve a lányra bámult.

- Ne hülyülj, Hermione! Én innen is el tudom olvasni - mondta, de most már mindenki odafigyelt a párbeszédükre.

- Potter, ezek olvashatatlanok - tisztázta a professzor, de azért Harry látta a szemében a zavartságot és egy kevés kíváncsiságot.

- Nos, én el tudom olvasni. Ezek varázsló közmondások és egyebek - sóhajtott fel Harry.

- Párszaírás. Egészen különleges - jegyezte meg Perselus, de mivel Harryt ez nem igazán hatotta meg, kinyitotta a belső ajtót. A párszaszóra mind felkapták a fejük, és Harry mögé sorakoztak. Amint kinyílt a hatalmas, kör alakú bejárat, Harry már be is lépett. A kígyófejekkel kirakott folyosón fáklyák gyulladtak fel, és a terem elejében pedig egy kisebb társalgó rajzolódott ki. Harry és Perselus lehoztak ide néhány dolgot. Két kényelmes fotelt, egy szőnyeget, valamint egy kisebb asztalt, azon pedig egy merengőt. Pár könyv is volt itt egy kicsi, négylábú szekrényben.

Harry vigyorogva zárta be a kijáratot, és amíg Perselus elindult előre, a griffendéles még ott maradt velük, hisz néhány dologba be akarta avatni osztálytársait.

- Ez bámulatos! - nézett körbe Draco, és még Neville is rábólintott. Harry észrevette, mennyire szótlan volt, habár Neville nem is a lepcses szájáról volt ismert.

- Igen, szerintem is. Oké, ez a főterem, amint előrébb megyünk, megláthatjátok majd Mardekár szobrát is, na meg a baziliszkuszt. Már ami megmaradt belőle. Gyertek! - mondta Harry, majd megfordult és elindult előre. A többiek pár méterre jöttek utána. Harry lehuppant az ő kényelmes foteljébe, és rávigyorgott a négy festményre.

- Sziasztok! - köszönt, az alapítók pedig kedvesen rámosolyogtak. Habár Malazár egy kicsit cinkosan vigyorgott, és rá is kacsintott Harryre. Aztán a fekete hajú, szürke szemű férfi a négy diákhoz fordult, és dühös arckifejezést öltött az arcára.

- Ti meg mit csináltok itt! - kiáltotta Mardekár, a három griffendéles pedig ledermedt. Draco ellenben rögtön meghajolt.

- Örülök, hogy megismerhetem, uram! A nevem Draco Malfoy! - mondta, miközben felegyenesedett a mély meghajlásból. Harry észrevette, hogy Malazár erre rögtön megpuhul, és elismerően rámosolygott a szőkére. Aztán visszanézett a portréra, aki most komoly arccal bámulta három háztársát, de a szemei az elfojtott nevetéstől csillogtak, majd ki is tört belőle. A négy portré közül kettő hangosan nevetett, míg a két hölgy csak a fejét rázva mosolygott. Hermione, Ron és Neville végtelenül megkönnyebbültnek tűnt.

- Ne haragudjatok rá, kedveseim! Malazár mostanában nagyon humoros kedvében van. Azt hiszem, Harry volt rá ilyen hatással - mondta Helga, és rájuk mosolygott.

A fiatalok megkönnyebbülten viszonozták, és székeket varázsoltak elő maguknak.

- Héh! - kiáltott fel az említett, míg Malfoy csak felhorkant, majd Harry foteljének karfájára ült. Harryt nem zavarta, hisz a szőke majdnem olyan jó barátja lett, mint Ron és Hermione. Ellenben másvalakit nagyon is zavart ez a túlságosan baráti viszony.

Perselus Piton igyekezett nem dühösen nézni Potterre és a keresztfiára. Még ő maga sem tudta, mit gondoljon. Az elmúlt időszakban Harry Potter az élete része lett, hiszen heti négy alkalommal edzettek, és néha a fiú az ő lakosztályába jött tanulni a keresztfiával. Nem értette, miért zavarja az, hogy ezt a kettőt együtt látja. Na jó, ez nem volt teljesen igaz. Tudta, hogy már az első estén észrevette Pottert, és azóta is napról napra jobban vonzódott hozzá. És eleinte úgy érezte, hogy a fiú sem közömbös iránta. Mármint, persze nem gondolta, hogy a griffendéles esetleg érezne valamit iránta, de reménykedett egy kevés vonzalomban. Ez a feltételezés pedig csak megerősödött benne a dementortámadáskor. De Albus magyarázata és az, ahogy Harry az igazgatóiban viselkedett, arra adott magyarázatot, hogy a fiú egyáltalán nem kedveli a gondolatot, hogy mentor-diák kapcsolaton kívül bármi köze legyen hozzá. Ezzel ellentétben Perselus úgy vette észre, hogy Draco és Potter kapcsolata már lassan több, mint baráti. Bámulatos volt, ahogy ez a két kölyök levetkőzte az összes ellenszenvét a másik iránt, és mennyire kellemes kapcsolat alakult ki köztük.

Abban nem volt biztos, hogy ez milyen kapcsolat is, de nem is akarta tudni. Elfogadta, hogy vágyik Potterre, és azt is, hogy a fiú semmit sem akar tőle. Az pedig csak rontott az egész helyzeten, hogy Perselus már nem csak a fiú kívánatos izmaira és bőrére vágyott. Az egész embert akarta. Kedvelte a vitáikat, azt, ahogy Harry néha meglehetősen okosan érvelt vele szemben, kedvelte, amikor képes volt őt megnevettetni, és kedvelte azt is, amikor azokba a sötétzöld smaragdokba nézhetett. Azok olyan átkozottul csillogtak, hogy mindig nagyon vissza kellett fognia magát, nehogy olyat tegyen, amit később esetleg megbánna. Harry Potter tényleg felnőtt, és nem csak testileg.

Most pedig Draco ott ült a griffendéles fotelének karfáján, és az alapítókkal ismerkedett, miközben a keze Harry vállán nyugodott. A bensőjében hirtelen fellángoló harag pedig az arcára is kiülhetett, mert magán érezte azt a csillogó zöld szempárt. Mély levegőt vett, hogy kissé lenyugodjon. Koncentrált, és máris jobban volt. Pálcáját a halántékához nyomta, és egy ezüstös emlékszálat húzott ki belőle. Észrevette maga körül a csendet, majd amikor a merengő elnyelte az emléket, felnézett. Potter állt vele szemben.

- Minden rendben? - kérdezte halkan, mire Perselus bólintott. Rezzenéstelen arccal fordult diákjaihoz.

- Most egy olyan emléket fognak látni, ami meglehetősen kényes és nagyon fontos. Teljes diszkréciót kérek, mert ha ez az információ a Sötét Nagyúr fülébe jut, nagyon nagy gondot okozhat. Világos? - kérdezte Perselus, Harry pedig majdnem elmosolyodott a tipikus szemöldökfelhúzós arckifejezésen. A látványra melegség áradt szét a bensőjében.

A négy fiatal bólintott, majd Harry és Perselus egyszerre koppintottak pálcájukkal a merengő falára. Egy alak emelkedett ki belőle, és a többiek is rögtön felismerték Sybill Trelawney professzort. Az pedig hörgő hangon beszélni kezdett.

"...Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött … azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt … A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli …"

A kör bezárult, a jóslat elhangzott, és Harry reménykedett benne, hogy Draco és Neville hamar rájönnek, ki az Egyetlen.

- Mint bizonyára maguk is tudják, ez a jóslat félig már megvalósult. A Nagyúr egyenrangúként jelölt meg valakit, aki július végén született, és a szülei háromszor is szembeszálltak már vele - magyarázott Piton mély, megnyugtató hangon. Harry kissé feszengve nézett Draco és Neville irányába. Mindketten hatalmas szemekkel néztek rá, majd a sebhelyére, és újra a szemébe.

- Igen, én vagyok. Voldemort maga választott meg engem ellenfelének, és a végén kettőnknek kell majd megvívnunk. Addig viszont gondoskodnunk kell a kastély védelméről. Dumbledore professzor, csakúgy, mint a többi tanár, harcolni fog, így nem lesz elég ereje még a kastély védelmét is fenntartani. Innen, mivel ez a terem pontosan a kastély alatt van, fel lehetne húzni egy energiapajzsot - mondta Harry, és figyelte barátai arcát. Elszántak és komolyak voltak. - Azért vagytok itt, mivel a négy alapító erejét kell majd erre felhasználnunk. Neville, te remek ember vagy, aki segítőkész, kedves és figyelmes. Hűséges vagy a barátaidhoz, és a gonoszság távol áll tőled. Helga nagyon szeretné, ha te képviselnéd az ő erejét. Beleegyezel? - kérdezte Harry, de már akkor tudta, hogy Nev nem fog nemet mondani.

- Igen. Megtiszteltetés lenne - válaszolta a fiú, és kissé elpirult, amikor Helga hálásan megköszönte neki. Harry is mosolyogva bólintott. Aztán legjobb barátja felé fordult.

- Ron. A kezdetektől fogva velem tartottál, és sohasem futamodtál meg. Szembenéztél az évek során számtalan félelmeddel, és amikor mi veszélyben voltunk, te habozás nélkül tetted, amit kellett. Bátor és nemes ember vagy, Ronald Weasley. Senki mást nem választanék, hogy ősöm, Griffendél Godrik helyén te erősítsd a védelmet - folytatta Harry, és Ron is kissé elvörösödött. Aztán felállt, és meglapogatták egymás hátát. Szó nélkül bólintott Harrynek és Godriknak is.

Harry hátrasimította a haját, és kifújta a levegőt. A neheze még csak most jön.

- Hermione, emlékszel, mit mondott Sirius, miután megszöktettük? - kérdezte Harry egy fél vigyort megejtve. Hermione könnyes szemmel, de kuncogva bólogatott.

- Azt mondta: "Tényleg te vagy a legokosabb kis boszorkány a világon". Sohasem felejtem el őt - felelte Hermione. Harry megköszörülte a torkát, mert félt, hogy elcsuklik a hangja.

- Hedvig már hetek óta faggat rólad. Nagyon okos, szorgalmas és becsületes lány vagy, Hermione, és keresve sem találnék jobb embert, aki Hedviget képviselné. Tehát megtennéd, hogy Hollóháti Hedvig részét elvállalod a védelem létrehozásakor? - kérdezte Harry, Hermione pedig felugrott és szorosan átölelte.

- Istenem... Sirius annyira büszke lenne rád! - suttogta Hermione, Harry pedig belenevetett a lány finom illatú hajába. Kis kezeket érzett a hátán, amik nyugtatóan simogatták. Pár percig így maradtak, majd Harry lassan elhúzódott. Hermione kedvesen és szeretettel nézett rá, Harry pedig megsimogatta a lány haját.

- Köszönöm, húgi - mondta, miközben elvigyorodott. Amikor meghallották Draco "mindjárt hányok" beszólását, Harry felnevetett, Hermione pedig csak bosszúsan a szőkére pillantott. A barna hajú lány végül visszaült Ron mellé, és Harry a szőke felé fordult.

- Ugye nálam nem lesz könnyes összeborulás? - érdeklődött Malfoy, Harry pedig vigyorogva megrázta a fejét, majd felsóhajtott.

- Ne is álmodj róla! Szóval... Bár még mindig egy görény vagy, Malfoy, maximálisan megbízom benned. Mellesleg te vagy a legmardekárosabb ember, akivel valaha is találkoztam a professzoron kívül. Draco, benne vagy abban, hogy a csata alatt te is itt maradj lent, és létrehozzatok egy pajzsot a többiekkel? - kérdezte Harry, Draco meg csak vigyorogva bólintott. Ekkor viszont Piton köszörülte meg a torkát.

- Rendben. Ha nincs több eltúlzott szentimentális jelenet, akkor elmagyaráznám, hogyan is gondoltuk - mondta gúnyosan, mire Harry és Draco összevigyorogtak.

+++++

Szerző megj. : Folyt köv. két hét múlva. Puszi, Lana

Pártfordulás - 2. rész

2. rész

Elég későn ébredt, már délután kettő felé járt az idő. Egy házimanó ételt hozott neki, ő pedig elküldte a manóval Lucius pálcáját a gazdájának. Mégse mászkáljon pálca nélkül. Lassan, még egyszer, pontosan átgondolta, hogy mit is tett tegnap este. Tudta, hogy Voldemortnak nem elég az ő adott szava, ezért valami súlyos dolgot kér majd tőle, ami társhoz méltóan hozzáláncolja. Harry majdnem biztos volt abban, hogy nem a Sötét Jegyet fogja megkapni. Egy sóhajjal kivette a nadrágzsebéből lekicsinyített ládáját, majd egy alsót keresett belőle elő. Elvonult tusolni, és amikor végzett, a szoba hatalmas szekrényéhez bandukolt.

Haja még mindig vizesen csillogott, mely most kieresztve a vállaira hullott, és az arcába lógott. Hátrasimította a nedves tincseket, és kiemelt egy fekete bársonytalárt a szekrényből. Mellé egy bő, csuklyás, fekete selyemköpenyt húzott, majd csizmája felvétele után elindult lefelé. A Kúria hatalmas volt, de ha a főútvonalon mész, nem tévedhetsz el. Márpedig a fekete márványlépcső közvetlenül a főútvonalhoz tartozik. Amint leért a hallba, kissé megdöbbent a rengeteg halálfaló látványára. Az egész belső kör ott volt, és italozgattak, vagy rosszindulatúan felnevettek valamin. Ah, alighanem egy szokásos világuralomra igyekvő nap...

Harry a csuklyája által biztonságba rejtett arcán kárörvendő mosoly terült el. Dumbledore kibaszottul rácseszett! Amint megjelent, egy részük elhallgatott, majd szinte teljesen megrökönyödtek, ahogy belépett a bálterembe és becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudták ki ő, egyedül talán Lucius, de valószínűleg parancsot kapott, hogy ne áruljon el semmit sem.

- Reggelt, Harry - köszöntötte egy jeges és nyugodt hang.

- Rowle! - biccentett Harry, és már érezte is, hogy mennyire tetszik Voldemortnak az, hogy ezt a nevét használja.

- Ha valóban komolyan gondoltál mindent, akkor létre kell hoznunk egy biztosítékot erre. Nem kockáztatok, senki kedvéért sem - állt fel Voldemort és Harry elé sétált. Nagyon közel állt meg hozzá, annyira, hogy érezte magán a fiú meleg, forró leheletét.

- Lélekkötés, nemde? - kérdezte Harry, aki pontosan utánaolvasott ezeknek a dolgoknak.

- Igen. A legfőbb közös dolgot fogjuk felhasználni, így az a szimbólum kerül a testünkre. A lélekkötést párszaszóul végezzük el. Terveim szerint egy kígyó fog mindkettőnk testén, pontosabban a lapockáján helyet foglalni. Benne vagy? - kérdezte a Nagyúr, és figyelmesen nézte a fiatalember arcát. Az csak biccentett, majd köpenyét ledobva és talárja felső részéből kibújva, meztelen felsőtesttel sétált oda elé. Elámulva nézte, ahogy Harry lefejti róla is a talárt, és megszabadítja deréktól felfelé minden felesleges anyagtól.

- Ugye tudod, hogy a kötés után néhány nappal valóban össze kell kötnünk magunkat? - kérdezte kissé rekedten Harry, ahogy letolta az izmos vállakról, mellkasról és karokról a ruhát. És Harry kifejezetten élvezte, csaknem vággyal töltötte el a tudat, hogy összeköti a már félig egyébként is egybeforrt lelküket. Mert ennek a szertartásnak három része van.

- Áldozat, megjelölés, egyesítés. Tudom, te romlott kölyök. Mond Harry, belegondoltál már abba, hogy mennyire egyek vagyunk mi ketten? - súgta a fülébe Voldemort, amitől Harry egészen megremegett. Na, ez nem afféle félős remegés volt, csupán az ismerős ismeretlen felderítésének izgalma, vágy és persze kíváncsiság, mert el kellett ismernie, Voldemort teste nagyon kívánatos volt.

- Áldozat, vagyis vér a testemből. Megjelölés, vagyis jel a testemre. Egyesítés, mely összeköti testünk-lelkünk. Aktus. Tisztában vagyok vele, Rowle - jelentette ki Harry, miközben pálcája nyomán a tenyerén kis seb nyílt fel. Az élénkpiros vér folyni kezdett belőle.

- A vérünk ugyanaz, ezt kihagyhattuk volna - jegyezte meg a Nagyúr, de azért ő is megvágta magát. - Persze, jobb, ha biztosra megyünk, és friss lesz. - Azzal tenyerüket összeszorították, és vérük elkeveredett a kezükben. Erősen fogták egymás kezét, és Denem az ajkaihoz emelte az összekulcsolódott kezüket. Néhány kósza vércsepp kiszabadult az ujjaik között, ezt pedig most élvezettel nyalta le a fekete mágus. Figyelte, ahogy a smaragd tekintet teljesen elsötétül, és már alig várta, hogy együtt töltsék azt az éjszakát, ami kellett az utolsó részhez.

Harry maga sem értette, mi történik, csak azt, hogy végre megtalálta önmagát, és azt, amit akart. Amit egy mélyre eldugott pici része mindig is akart. Vad, erkölcstelen, pusztító énje most a felszínre vágyott, és Harry úgy gondolta, kíméletlenül szabadjára ereszti azt. Már nem Harry Potter volt. Családja, barátai, Remus és végül Mordon ezt teljesen eldöntötték. A haláluk mindent eldöntött. Nem maradt kiért harcolni, az pedig már lényegtelen, hogy egyedül, vagy valaki más mellett lenne sötét vezető. Már nem maradt benne fény.

Harry felemelte a pálcáját, majd Denem bal karja alatt átnyúlva, pálcája hegyét annak lapockájára nyomta. Voldemort követte a példáját, és együtt suttogták el a mondatot.

- :: Megjelöllek téged az örök kapoccsal, megjelöllek a birtoklás jelével, megjelöllek a lelked felének tulajdonosával :: - sziszegték, mire vörös fénnyel kezdett égni a válluk, és kirajzolódott rajta két vörös kis vipera. Lihegve álltak egymással szemben, majd elengedték a másikat, és felöltöztek. A kezükön lévő sebet nem gyógyíthatták be, hiszen a szertartás harmadik részével gyógyul majd be, így gyógyítva egymás testét, lelkét.

- Nem gondoltam volna, hogy belemész. Vacsorát? Egy óra múlva kezdünk - ment el egy tálcákat tartalmazó asztalig Denem, miközben beszélt.

- Komolyan beszéltem, úgy csinálsz, mintha még mindig egy gyerek lennék, holott már évek óta felnőttnek számítok, te is tudod. Itt lesz a kis patkány? - kérdezte Harry, miközben elállította a kezén lévő seb vérzését, és egy fürt szőlőt kapott fel.

- Itt lesz, hiszen megmondtam, nem? Mit is tervezel ellene? Ő az egyetlen animágus a halálfalóim között - csóválta meg a fejét a férfi.

- Az a kis patkány már egyáltalán nincs hasznodra, te mondtad. Draco mikor kapja meg a Jegyet? Ő is animágus. Ha jól sejtem, még Lucius sem tudja. Nem érezted még meg rajta? - érdeklődött szemöldökét felhúzva Harry. Voldemort leült a díszes székbe, és onnan kedvtelve nézte a kívánatos fiatalembert. Mert Harry Potter az volt számára, főleg egy félkész lélekkötés vonzása miatt is.

- Nem vettem észre, de Nagini említett valamit. Rendben, akkor a vizsgák után Draco megkapja a Jegyet. Akkor majd ő is be tud jutni Roxfortba. Milyen állattá alakul át? - kérdezte a Nagyúr.

- Igazi mardekáros. Kígyóvá, de nem mérges vagy mágikus. Egy nagyméretű sötétkék sikló alakját ölti fel. Olyankor, abban a formában, megérti a párszaszót is. Kipróbáltam. Mikor hívod be őket? - kérdezte Harry, miután elrágcsált egy szendvicset meg a szőlőjét. Rowle egy pohár vörösbort nyújtott át neki, majd felöltötte magára vissza a sötét köpenyt. Csuklyáját lehúzta teljesen, így a fél arcát, azaz orrtól felfelé, eltakarta a ruhadarab.

- Menj, foglalj helyet, én pedig hívom őket! - intett Voldemort Harrynek, aki rögtön leült egy sötét sarokban lévő kényelmes fotelbe. A teremből ez a hely teljesen láthatatlan, de Harry mindent látott a többiekből. Figyelte, ahogy Voldemort lehunyja a szemét, majd nyílik az ajtó, és bevonulnak a köpenyes alakok. Harmincnégy embert számolt meg. Nagini közben sziszegve csúszott az ölébe.

- :: Mit tervezel, Harry? :: - kérdezte az állat, mire Harry végigcirógatta a fejét, és testének azt a részét, amit elért.

- :: Meglátod majd, remélem éhes vagy! :: - suttogta Harry vissza a kígyók nyelvén.

- Áh, hű halálfalóim, annak a bizonyos belső körnek tagjai, legyetek üdvözölve! - nyájaskodott a Nagyúr, mire mindenki térdre vetette magát.

- Nagyuram! Híreket hoztam! - lépett elő egy magas szikár alak. Harry elmosolyodott. Piton.

- Halljam, Perselus! - intett kegyesen Voldemort, miközben helyet foglalt trónján.

- Potter eltűnt. Dumbledore égre-földre keresi, ám biztos forrásból tudom, hogy önszántából hagyta el a kastélyt. Az összes holmiját elvitte, kivéve néhány elnyűtt ruhadarabot és az iskolai talárokat, tankönyveket - jelentett hűségesen a professzor.

- :: Ijessz rájuk! :: - suttogta Harry Nagininek olyan halkan, hogy csak ő értse. Erre a kígyó kisiklott a sötét sarokból, és bekúszott a halálfalók közé. Mind félték az állatot, hiszen nem egyszer előttük falt fel több embert is. Ahogy elhaladt egy-egy ember mellett, azok jól láthatóan megborzongtak.

- Köszönöm az értékes információt, Perselus, de ennek tökéletesen tudatában voltam. Egyéb? - legyintett szolgája felé Voldemort.

- Nincs, Nagyuram! - hajolt meg mélyen a professzor, majd elhátrált a többi közé.

- Rendben. Féregfark! - hívta azt a nyomoronc, halálraítélt patkányt.

- I-igen, Nagyu-uram? - cincogta a zömök férfi, és térdre esett. Már majdnem hasalt. Szánalmas, mennyire retteg.

- Nemrég a tudomásomra jutott egy igen érdekes információ. Nem szeretnél még most közölni velem valamit? - kérdezte kényelmesen Voldemort, és vörös szemeit a férfin tartotta, miközben kezében forgatta tiszafa pálcáját.

- Ne-nehem, Nagyuram! Hű halálfalód vagyok! - mondta kicsivel hangosabban, ám még mindig eléggé vékony hangon.

- Hm...hű halálfaló. Vagy inkább csak beszari? - kérdezte ekkor Harry halkan, és minden fej a sötét sarok felé fordult. Látni nem láthatták, és a hangját sem ismerhették fel, ám kissé megremegtek, amikor a vékony, csuklyás alak előrébb lépett.

- Oh, milyen türelmetlen vagy! - kuncogta a Nagyúr, ám ez a kárörvendő, gyilkos gesztus inkább volt félelmetes, mint pozitív reakció.

- Tizenhat éve megérdemelné... - sóhajtott fel drámaian a fiú, majd pálcáját a reszkető alakra irányította. Az megfeszült, mint a gitárhúr, és a levegőbe emelkedve, láthatatlan keresztre feszítették. Már halkan nyöszörgött, és elszorult a torka a félelemtől.

- Nagyuram, kérlek! Soha nem árulnálak el! - visította a rágcsálószerű alak.

- Árulás? Ugyan, nemrég megbizonyosodtam felőle, hogy egy áruló sincs köztetek. Végre beláttátok, hogy Dumbledore elveszett. Azt ajánlom, maradj csendben, mert aki előtted áll, csak még jobban élvezi majd hangos sikolyaidat - felelte hidegen Voldemort. Féregfark abbahagyta a nyavalygást, és figyelmét teljesen az előtte álló sötét alakra fordította.

- Ügyes vagy, Peter. Félj csak, van mitől - susogta Harry, majd csuklyáját hátradobta, így felfedte arcát. Pettigrew rémülten felsikított, a többi halálfaló pedig felhördült. Majdnem mindenki lekapta az álarcát, csakhogy jobban lássák a fiút.

- Ha-Harry! De jó, hogy újra látlak! Légy jó fiú, és engedj le! - könyörgött mézes-mázosan a csökött agyú, kifeszített halálfaló. Harryt nemcsak meglepték ezek a szavak, de mélységesen meg is döbbentették. Hangosan felkacagott, amitől egy újabb borzongáshullám futott végig a tömegen.

- Jó fiú? - kérdezte veszélyes hangon, miután alábbhagyott nevetése. Erősen elkapta a féreg állát, ami hangosan reccsent. Na nem azért, mert az ő karcsú alakja annyira megerősödött volna. Nem. Egy ügyes pálca nélküli csonttörőátok megtette helyette. Pettigrew felordított, ám Harry egyetlen csendes szavára némaságba merült inkább. - Nézz rám, és merd még egyszer ezt a szemembe mondani. Nézz a szemembe. Mond, mit látsz, te áruló gyilkos - kérdezte keményen, mire a férfi most először mutatta meg, miért is lett igazán halálfaló.

- Igen, kicsi Harry. Áruló, gyilkos. Halálfaló vagyok, akik ezt teszik. Kár már keseregni. A mocskos sárvérű anyád eltaposták, akárcsak az apádat - mondta, majd gúnyosan elmosolyodott, már amennyire egy törött állkapocs ezt engedi.

- Így van. De elfelejted, ki áll veled szemben. Én is eltapostam azt az embert, aki megölte őket, mindössze egy évesen - közölte Harry higgadtan, mire a halálfalók újra levegőért kaptak.

- :: Még egy ilyen, és halott vagy, édesem :: - morrant fel Rowle a háta mögött lévő ülőhelyéből.

- :: Oh, bocsánat. Fáj az igazság? Nekem is fájt, és szokott is, édesem :: - nézett hátra Harry a válla felett. Voldemort Nagyúr lassan felállt, majd az immár teljesen felé forduló Harryhez sétált. Egészen közel sétált hozzá, az orruk szinte összeért. Harry ámulva nézte, ahogy lélektársa felé közeledik. Fekete haja csillogott a gyertyák halvány fényében, és vörös szeme most különösen izzott. Fekete talárja körülölelte, és inkább emlékeztette valamiféle jeges fuvallatra, mint ruhára.

- :: Ha nem lenne az enyém a formás kis segged, ezért már megöltelek volna :: - sziszegte szinte hangtalanul a Nagyúr. Harry közelebb hajolt, és a választ már a másik nagyon finom és puha ajkaira suttogta.

- Még nem a tied, de az lesz, megegyeztünk. Most pedig, hadd fejezzem be, amit elkezdtem. Élvezd a műsort, Rowle - váltott vissza Harry emberi nyelvre, és valaki élesen felszisszent a halálfalók soraiban. Voldemort éhesen végignyalta Harry ajkait, majd eltávolodott tőle, és visszatért korábbi helyére.

- Eddig nem sokat láttam, szóval hozzá is kezdhetnél - nézett kihívóan a fiúra, aki csak megnyalta a száját, majd egy gyilkos mosollyal a kis patkány felé fordult.

- Akkor számoljunk, Pettigrew. Egy az apámért, egy az anyámért, egy a keresztapám miatt. Egy Cruciót kiérdemelsz Remus miatt is, egyet pedig Cedricért. Hm... legyen még az Odú miatt is egypár - sorolta Harry mosolyogva, ám szemei már gyűlölettel és gyilkosság ígéretével teltek meg. Sorban mondta ki a kínzóátkokat, mind a tizenöt Cruciót megkapta. Féregfark ezek után egyszerűen elájult.

- Elrontja az egészet... - sóhajtott fel Harry, majd egy gyors Stimulával magához térítette Pettigrewt. Voldemort felől ritka, kéjes és lenyűgözött élvezetet érzett. Ilyet talán még egyszer sem.

- Könyörgöm, Harry... uram. Könyörgöm... - nyöszörögte szánalomra méltóan.

- Még nem végeztünk. Egyvalakit kihagytam. Elmondanád nekem, hogyan jutottál be a Grimmauld téri Black Kúriára, és csempésztél mérget Perselus Piton ételébe? Ejnye... ejnye... Ez elég nagy árulásnak számít, nemde? Vagy az a szálka, hogy ő többet ér, mint te? Megnyugtatlak, mindenki többet ér nálad. Ezért még kettő kijár. Egy Alastor Mordon, és egy Perselus Piton miatt.

- Crucio! - mondta, majd megismételte még egyszer, de azt már párszaszóul. Jól tudta, hogy ezen a nyelven felerősödnek az átkok, és ötször olyan hatékonyak.

- Kérem... - vergődött még mindig, bár már csak a varázslat tartotta, de az még mindig úgy, mintha tényleg kifeszítették volna. Feje lehanyatlott, elkínzott volt a véres mocsoktól, ami a szeméből, orrából, szájából szivárgott.

- Tudod, szerencséd van. Megtehetném, hogy levitetlek az egyik otthonos cellába, de akkor még hetekig vergődnél ott félholtan. Kegyes leszek hozzád... - fordult el Harry tőle, és belenézett társa szemeibe.

- Köszönöm, köszönöm... Harry uram. Sajnálom, hogy csalódást okoztam, többé nem teszem! - hálálkodott az a nyomorult. Harry hirtelen hátra fordult, Férekfark pedig felordított, és kiguvadt szemeit Harryre függesztette. A fiatal, immáron teljes értékű sötét mágus, lenézett kettejük közé, és egy ezüst, smaragdokkal kirakott, és rúnákkal díszített kard fénylett közöttük, félig a megkínzott férfi szívében. Kegyetlenül megforgatta, és figyelte, ahogy eltűnik az élet fénye a fakó, kékes szemekből. Egy utolsó kifulladt hörgés, majd Pettigrew a földön csattant. Harry még nézte néhány másodpercig, majd feltekintett a köpenyes tagokra. Sok mindent látott a szemükben. Szórakozottságot, élvezetet, félelmet, irigységet, gyűlöletet, de ami a legfontosabb volt, tiszteletet. Egy kezet érzett a csípőjén, ami a taláron keresztülsiklott, majd a hasára simult. Egy meleg, izmos nyelv nyalta végig a jobb fülcimpáját, ő pedig a földre dobta a díszes kardot és felsóhajtott. Ez pontosan olyan volt, mint amit elképzelt. Hetek óta tervezgette, és alig várta az éjszakát, ami megpecsételi a kötést. Így, hogy Voldemort Denem alakjával élt, még jobban kívánta azt a percet.

- Lucius, a kard alighanem a dísztárgyaid közül hiányzik - szakította el magát az izgalmas érzéstől, amit Voldemort közelsége, és merev izgalma okozott a fenekénél. Nyelvéről a fülénél, és kezéről, ami a hasán lapult, pedig már ne is beszéljünk. Kapcsolatukon keresztül érezte, hogy ez a váratlan befejezés és az előtte való kínzás, mennyire felizgatta a sötét mágust.

- Semmiség, majd visszakerül a helyére... uram - fejezte be a szőke halálfaló a mondatot, aztán féltérdre ereszkedett Harry előtt. Ezt követte rögtön Draco és Piton is, majd Macnair, Avery, a Lestrange-testvérek és a többiek. Egyedül Bellatrix Lestrange maradt állva, és gyűlölettel teli szemekkel nézte a fiút, aki belesimult uruk karjába.

- Mi a gond, Bella? - kérdezte Voldemort, ráfókuszálva a nőre.

- Kegyelmes uram, mi a célod ezzel a taknyossal? - köpött ki a padlóra a nő. Harry a kezét a hasára tette, ahol társáé volt a köpenye alatt. Az visszahúzta a sajátját, és Harry közelebb sétálhatott az őrült nőszemélyhez.

- Bellatrix, te ölted meg az utolsó családtagom. Nem bánom, már nem. A lelkem megromlott, elsötétedett, és a fele már Rowle tulajdona, ahogy az övének is a fele engem illet. Ennyi év hűség után, ne most adj fel mindent - állt meg a nő előtt a hollóhajú fiatalember, mire Bellatrix elsápadt.

- Lélekkötés... Összekötöttétek a lelketek? - suttogta hitetlenkedve, majd amikor Harry rábólintott, megindult a suttogás és piszmogás, ám Voldemort egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy ezzel felhagyjanak.

- Ezt mindig is értékeltem, Bellatrix. Sohasem voltál idióta - mondta Voldemort, majd Nagini odasiklott Harry lábához.

- :: Vér... :: - sziszegte a kígyó, mire Harry elvigyorodott.

- Jó étvágyat, Nagini! - mondta Harry, mire a kígyó elkúszott, hogy falatozzon a halott halálfaló teteméből.

- Perselus, Draco, Lucius, ti maradtok. A többiek elmehetnek. Figyeljétek a jelet - tért vissza Voldemort Nagyúr a trónusához. Ezzel a három halálfalón kívül mindenki dehoppanált.



Draco és Lucius a Nagyúrral beszélgettek, míg Harry félrehívta Pitont.

- Gondolom, vannak kérdései, tanár úr... - sóhajtott egyet a fiú, miközben lehuppant egy kényelmes székbe, és Naginin tartotta a szemét. A látvány nagyon gusztustalan volt, de a kiskorában látott horrorfilmekhez és Voldemort által okozott rémálmaihoz képest az nem volt semmi.

- Nem kevés, de ugyanakkor már nem vagyok a tanárod. Hívj, ahogy jónak látod - felelte a férfi, miközben leült Harryvel szemben.

- Egészen Remus haláláig biztos voltam benne, hogy valóban főnixes vagy, Perselus. Mióta nem vagy az? - mondta Harry, szemeit még mindig az állaton tartva.

- Black halála elég bizonyíték volt számomra, hogy rájöjjek, Dumbledore nem nekünk, és nem is a fény oldalának akarja megnyerni a háborút. Ez már az ő rögeszméje, és lásd: kiirtatott mindenkit maga körül. Ez már csak az ő harca, és személy szerint úgy gondolom, nem egy kölyökre kellene rárónia azt a terhet, amit az ő másfél évszázados vállai nem bírnak el - mondta nyugodtan Piton, miközben kutatóan felmérte a fiatalembert.

- Az előbbi tettem után is azt mondod, kölyök vagyok? Perselus, évek óta nem lehettem gyerek, sőt talán sohasem. A mugliknál, ahol éltem, nem lehetett, mert szorgosan azon voltak, hogy minden egyes csepp mágiát kiverjenek belőlem. Az iskolában pedig Voldemort Nagyúr, vagy Tom Denem ellen kellett küzdenem, attól függően, mikor milyen alakban jött el. Sohasem lehettem igazán gyerek. Ami azt illeti, nem is vágytam rá igazán, sőt, kértem, hogy tájékoztassanak mindenről. Erre Dumbledore még mindig titkolózik, megölik a fogadott apám és keresztapám, a barátaim, a családom, a mentorom... Tegnap reggel meghoztam egy fontos döntést. Este már itt voltam. Tudni kell, melyik oldalon van több esélyed - ejtett el megint egy kis monológot Harry.

- Lélekkötés? - kérdezte a bájitalmester, mire Harry elvigyorodott.

- Oh, azt nagyon fogom élvezni - pillantott a Nagyúrra Harry, és nem kerülte el a figyelmét, ahogy Piton megborzong. Végül is, nem az ő dolga, ennyi.

- Nekem most mennem kell - állt fel Piton, mire Harry is felállt. Piton kissé meghajolt előtte, majd jó mélyen Voldemort előtt is, és elhagyta a termet. Harry megfogta a boros poharát, és szemét le nem vette volna Naginiről. A kígyó egészen bámulatos módon bezabálta a kis termetű embert. Amikor végzett, a kígyó nagy nehezen elkúszott a sarokba, és ott összetekergőzve ejtőzött.

Voldemort elküldte a két szőke halálfalót, és fiatal társa felé fordult. Harry Potter neki háttal állt, miközben a sötét éjszakába kémlelt ki az ablakon. Kezében vörösbort tartott, melynek színe a legsötétebb árnyalatú vért idézte. Lassú, megfontolt léptekkel mögé állt, és egyik kezét a fiú testére simította. A sötét hajú ex-griffendéles azonnal reagált az érintésére. A fiatalember minden érzékét megőrjítette, és vágyát képtelen volt elnyomni iránta. Keze lecsúszott a fiú ölére, így tisztán érezte, mennyire is vágyik rá Harry. Az érintés hatására a fiú ösztönösen nekinyomta a fenekét az ő merev férfiasságához, így szinte egyszerre sóhajtottak fel.

- :: Az enyém vagy! :: - sziszegte Voldemort, mire Harry megremegett.

- :: Igeen... csak a tied :: - felelte Harry vágyakozva.

A következő pillanatban Nagini már csak egy pukkanó hangra kapta fel a fejét. Megnyugodva szisszent fel. Érezte gazdája elégedettségét és diadalmámorát, hiszen most nem csak lélekkötésük pecsételték meg ifjú társával, de az egész varázsvilág sorsát is.

Vége

Pártfordulás - 1. rész

Korhatár: 18

Páros: Voldemort/Harry

Műfaj: AU, sötét, novella

Figyelmeztetések: SLASH (= fiú-fiú kapcsolat), Kínzás, Gyilkosság, Szereplő halála, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet

Tartalom: Harry meghozta döntését, és minden következménnyel számolnia kell. Egy lélekkötés, egy különös vonzalom, két sors megpecsételődése.
Megjegyzés(1): A párszaszó mindig két-két pont közé kerül, félkövér betűvel. :: ABC ::


****************************************V&H*****************************************

Pártfordulás

1. rész

Nyújtott, gyors léptekkel haladt. A pincében csizmája kopogása vízhangot vert. Elért az üres falszakaszhoz, majd tenyerét a hideg, sima kőre fektette. Kígyónyelven elsuttogott parancsára a fal fényes zöld fénnyel szétnyílt, és ő belépett. Élete legfontosabb döntését hozta meg, ami végre egyedül csak a saját akaratából történt. A sötét folyosó végén benyitott, és elé tárult a Mardekár klubhelyisége. Szinte az egész ház ott volt, pedig már egy órája elmúlt takarodó.

- Mit keresel itt, Potter!? - hangzott fel a méltatlankodó hang. Őt keresem.

- Malfoy, beszélnünk kell! – mondta. Hangja, tiszta, egyenletes, hideg. Érzelmektől mentes, akárcsak a tekintete, amit Malfoy most kutatva figyelt. Látta, hogy nem játszadozni jött, ezért egyszerűen csak bólintott egyet, majd kifelé vette az irányt. Harry érezte a belőle áradó feszültséget és kíváncsiságot. Kint nekidöntötte hátát a falnak, és várt. Draco megállt vele szemben, Harry pedig kis fényt gyújtott a pálcája hegyén.

- Mennyi idő alatt ér el egy üzenet apádhoz? - kérdezte a hollóhajú fiú, rögtön belevágva a közepébe. Draco elképedt, megdöbbent; ennél jobb szavak nincsenek rá.

- Mit akarsz tőlünk? - kérdezte a szőke mardekáros idegesen.

- Tőletek semmit. Apádtól annál inkább. Tehát? Vagy megmondod, hol találom, vagy üzenj neki. Ám, sokkal értelmesebb lenne, ha személyesen érhetném el... - válaszolta Harry, Malfoy pedig elbizonytalanodott. Nyert ügyem van.

- Tudod, merre van a Malfoy Kúria? - kérdezte. Harry bólintott. - Ott van... - lehelte Draco. Annyira gyengének tűnt... Szánalmas.

- Szedd össze magad, vagy én foglak összekapargatni, de az nem lesz egy kéjutazás - nézett rá Harry dermedt tekintettel, mire Draco megemberelte magát és dacosan nézett a szemébe. Hah, mintha nagyon érdekelne az arisztokratikus gőgje.

- Szevasz, Malfoy! - intett oda Harry. A szőke nem köszönt vissza, csak biccentett, a griffendéles pedig már indult is a kastély parkja felé.

A kapun kívül még egyszer visszanézett, aztán dehoppanált. Alig nyitotta ki a szemét, máris három pálca szegeződött rá. A Malfoy birtok szélén állt, és három csuklyás, fekete köpenyes alak fogta Harryre fegyverét.

- Micsoda fogadtatás! A minimum, amit elvártam. Beszélnem kell vele, vigyetek hozzá! - játszotta Harry a lenyűgözöttet, aztán amikor az egyik halálfaló maszkja mellől kilógott egy szőke hajtincs, rámordult.

- Lucius, ha már vagy akkora állat, hogy hagyod magad felismerni, legalább vedd le a maszkot. Már úgyis mindegy, nem? - nézett rá a zöldszemű, mire Malfoy szinte letépte magáról az álarcát. Dühös, kegyetlen fény égett a szemeiben.

- Ki vagy, idegen? - kérdezte meg Malfoy.

- Csak nem? A nagy Lucius Abraxas Malfoynak elkerülte volna valami a figyelmét? - kérdezte Harry, de nem lepődött meg, hogy nem ismerték fel. Az elmúlt másfél évben nem találkoztak, és azóta Harry gyakorlatilag kifordult önmagából. Haját megnövesztette, így kicsivel váll alá ért, és kevésbé volt rendezetlen és kócos, ráadásul most épp össze volt kötve a tarkóján. A sebhelyét mostanában amúgy is mindig eltakarja, és a szemüvege is a múlté már. Magasabb és izmosabb lett, hála Rémszem kiképzéseinek, és így elég sok furfangossággal is bővelkedhetett.

- Ne szórakozz! - nyomta a mellkasának Lucius a pálcáját. Harry lassan felemelte a kezét, és egyszerűen kihúzta Malfoy kezéből a pálcát. Az annyira megdöbbent, hogy reagálni is elfelejtett. Erre a másik kettő, akik közül az egyik Bellatrix volt, már küldték is rá a kínzó átkokat. Eltérítette azokat, és aztán elkábította a két halálfalót.

- Nem is azért jöttem, hogy szórakozzak, de valljuk be... egy tizenhét éves fiú bánt el három rangos halálfalóval semmi perc alatt. Az urad most talán mégsem lesz annyira kegyelmes, mivel épp Harry Potter volt az, aki khm... ugye világos vagyok? - mondta kárörvendően Harry, a kígyós pálcát még mindig a kezében tartva. Szánalmas, hogy a sajátját még csak elő sem kellett vennie...

Szavaira Malfoy elsápadt, majd bólintott, és intett, hogy kövesse. Átvágtak a sötét birtokon, s nemsokára egy nagy fehér kőépület tárult a szemük elé. A Malfoy Kúria. Minden sötét, hideg és zord volt, holott már április volt. Errefelé vagy nagyon lehűl este a hőmérséklet, vagy Voldemort van ilyen hatással a környezetre. Harry gyanította, hogy az utóbbi. A minisztériumi csata óta nem látta a szörnyeteget, azt az embert, aki megölette a keresztapját, és a szüleit saját kezűleg gyilkolta meg. És mégis, most épp hozzá igyekszik, na de nem harcolni, vagy feláldozni magát. Eszében sincs. Számára már Dumbledore és az ő állítólagos "világos oldala" halott.

Elérték a bejáratot, majd nyílt a hatalmas ajtó, és eléjük tárult a kúria fényűző belseje. Harry kezdte érteni, hogy sikerült így elkényeztetniük azt a kis görényt, habár Draco sokat nőtt a szemében az elmúlt fél év alatt. Áthaladtak az előcsarnokon, majd egy termetes kétszárnyú ajtó előtt álltak meg.

- Menj be, és ott várd meg! - próbált Malfoy parancsolóan hangzani, de a pálcáját Harry még mindig az ujjai között forgatta, így ez levett egy keveset az egójából.

- Kösz, Malfoy - dobta meg a fiú egy mosollyal, mire Lucius égnek emelte a szemeit, és elsietett valahova. Harry sebhelye nyomásából tisztán érezte, hogy Voldemort a közelben van. Bement. Valamiféle bálteremnek tűnt a hely. Sötét volt, és néhány hófehér lángú mágikus gyertya égett csak. Elöl, a terem végében egy zöld bélésű ezüstből készült trón állt. Odament, és végig simított rajta. Hirtelen ötlettől vezérelve levágta magát a kényelmes királyi helyre, és amikor felnézett, ott állt ő, miközben a terem közepéről figyelte. A kapcsolatukon keresztül Harry érzékelt egy kevés szórakozottságot, ahogy belenézett a rubinvörös szemekbe. A hideg futkosott tőle a hátán. Voldemort kígyószerű arca viszont eltűnt. Rendesen össze is zavarta vele Harryt. Fekete haja volt, és egy jóképű, harmincnak kinéző férfi állt vele szemben. Ettől függetlenül Harry felismerte. A kiköpött hasonmása, bárhol, bármikor felismerné. Érdeklődve sétált közelebb, de még mindig nem szólt egy szót sem. Meg is lepődött. Már azért járt volna egy Avada Kedavra, mert leült a kényelmes kis helyére.

- Újabban Tom Denem alakjában mászkálsz? Akkor ezért nem hallani felőled, Tom. Nem túl ijesztő a mostani kinézeted... - nézett rá Harry, és a félig dühösen, félig szórakozottan megvillanó vörös szemek rá fókuszáltak.

- Hello, Harry! Milyen... hm, kellemes meglepetés. Alig akartam elhinni, ahogy Lucius tudatta velem az érkezésed. A griffendéles vakmerőség... Látom, tetszik a kis trónom... Szóval mi volt a terved? Bejössz ide és megpróbálsz megölni, amíg Dumbledore meg a madaras csapata elkapják az embereim? - kérdezte Denem csevegve, de amikor meglátta a kígyófejes pálcát Harry kezében, kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Óh, biztosíthatlak, szó sincs ilyesmiről. Gondoltam, teszek egy villámlátogatást nálad, hátha megegyezhetünk. És ez Lucius pálcája. Nem tudom, miért nem kérte vissza. Így nem tudja majd felkelteni a Lestrange házaspárt a birtok szélén. Habár... az ő pálcájuk ott van. Mindegy - rántott egyet lazán a vállán Harry. Nem félt Voldemorttól, és már nem tekintett rá ellenségként.

- Megegyezhetünk? A hős griffendéles beállna halálfalónak? - húzódott gúnyos mosolyra Denem szája.

- Nem. Én szövetségre gondoltam. Ez a fogalom valahogy jobban tetszik nekem - mosolygott vissza Harry. Bár ő már kezdte egy kissé bizarrnak találni a jelenetet.

- Hm... Hadd gondolkodjam... NEM! Örülj, amiért még nem vagy halott - vetette oda a Nagyúr. Na, ez már, egy normálisabb megnyilvánulás volt a részéről.

- Miért is nem vagyok még halott? - kérdezte Harry pimaszul, mire a Nagyúr kedve kellően sötét irányba fordult.

- Érdekelne néhány dolog. Például, hogy kerülsz ide? Mit is akarsz ezzel a szövetséggel? Hogyan látod az igazi alakom? Miért nem félsz? - kezdett bele a Nagyúr, miközben fel s alá járkált Harry előtt.

- Rendben, akkor az elejétől. Ide hoppanálva jöttem, miután szépen kisétáltam a Roxfortból, megjegyzem örökre. A szövetségről később, és mi ez az igazi alak duma? Érzem, hogy van egy illúzióbűbáj rajtad, de le kell, törjelek, én azokon átlátok. Gondolom, a kígyószerű alak az illúziód, és ez az igazi éned. De azért kíváncsi lennék, mivel sikerült elérned az emberibb külsőt. Félni meg féljenek csak tőlem. Egyébként is, griffendéles vagyok vagy mi a franc! - válaszolgatott jókedvűen Harry, ezzel megint kissé összezavarva a sötét mágust.

A Nagyúr nem kicsit lepődött meg, amikor a kölyök azt mondta, átlát az illúzión. Egy olyan illúzión, amin csak a vele egyenlő vagy nagyobb erejűek látnak át. Valószínűleg Dumbledore sem látna a kígyószerű vonásokon keresztül mást. Ráadásul fesztelenül viccelődik és szórakozik vele. Félnie, rettegnie kellene, ahogy a temetőben is tette annak idején. Túlságosan bátor ez a fiú.

- Értem. Mire kell neked a másik pálca? Azt reméled, azzal meg tudsz ölni, mivel nem az enyém társa? - kérdezte végül Voldemort. Harrynek muszáj volt ezen kuncognia.

- Nem. Nem hinném, hogy szükségem lenne bármi ilyesmihez pálcára, habár veled szemben talán mégis. Nem. Ezt a pálcát meg szépen kihúztam a főhalálfalód kezéből, amikor rám szegezte. Bocs, de nem bírom az olyan helyzeteket elviselni már... - közölte Harry, jól szórakozva a hirtelen dühön, ami megvillant a férfi szemeiben.

Voldemort elővarázsolt még egy széket, habár kicsivel díszesebbet mint amin Harry ült. Csak az erőviszonyok végett...

- Mit remélsz, vagy vársz el ettől a szövetségtől? Ne öljelek meg? Vagy a Sötét Rend tagja akarsz lenni? Azt mondtad, téged nem érdekel a halálfalói pályafutás, bármily előkelő is az. Békéről ne is álmodozz, Potter! - jelentette ki a Nagyúr.

- Oh, semmi béke...? Most fakadjak sírva? Egyetlen kívánságom, hogy Dumbledore-t holtan lássam, amiért tönkretette az egész életem. A halálfalói pályafutás, ahogy te nevezted, egyáltalán nem érdekel. Nem vagyok aranyvérű, aki a porban csúszik egy félvér előtt - mondta Harry, élvezettel figyelve a növekvő haragot a Sötét Nagyúr szemeiben. - Nem, de szívesen lennék egy másik félvér, aki mellette áll, és kettejük előtt csúsznak-másznak az aranyvérűek. Egyébként miért is ölnél meg? Semmi sem kötelező, Tom. Ezt te is pontosan tudod! És amúgy is, te voltál az, aki megjelölt engem, mint egyenrangút - figyelmeztette finoman Harry a férfit, miközben végigsimított a homlokán lévő durva, villám alakú hegen.

- Igen... valóban így van. Már tudom a jóslat teljes tartalmát. Perselus elárulta, amint Black halála után Dumbledore megmutatta neki is az egészet- válaszolt Denem, de még mindig a Harry által mondott dolgokon gondolkodott.

- Tudtam, hogy Piton végig hozzád hűséges. Kiválóan játssza a szerepét. Ezt az emberi külsőt is ő érte el számodra, igaz? Dumbledore nem tud az új kinézetedről, ezért felteszem, igen. Ravasz Piton, nagyon ravasz... - gondolkodott Harry.

- Mit vártál? Majdnem az összes halálfalóm a Mardekárból került ki - mondta szórakozottan Voldemort.

- Hangsúly a majdnem szón. Apropó, ha sikerül megegyeznünk, akkor Pettigrew az enyém. Tartozik nekem egy élettel, ami a sajátja lesz - vetette oda Harry sötéten. Valamiféle elismerő villant Voldemort tekintetében, és ezt érezte a sebhelyén keresztül is. Most nagyon kiélesedett ez a kapcsolat, de kizárólag az érzelmeket engedte át. Nagyon... érdekes és hasznos.

- Meggondolom. Elvonulok, addig itt várj meg! Küldök számodra, megfelelő társaságot - állt fel a Nagyúr, majd egy szó nélkül elhagyta a helyiséget. Harry kieresztett egy hangos sóhajt. Ez könnyebben ment, mint gondolta. Igazából nem nagyon hitt benne, hogy egyáltalán megfontolja majd Voldemort az ajánlatát. Arra számított, hogy majd kineveti, és levadászza az első adandó alkalommal. Ekkor Harryt a gondolataiból egy éles sziszegés szakította ki.

- :: Üdvözöllek :: - hallotta meg Nagini hangját. A kígyó felkúszott a trón hátulján, majd testének egy részét Harry combjain nyugtatta, míg fejét a fiú ülőhelyének háttámlájára tette. Harry megmerevedett, ahogy az izmos test ilyen bizalmasan közel kúszott hozzá, és gyakorlatilag gyengén erőszakkal lefogta. Nem ijedt meg, számított valami hasonlóra. Nem kétséges, Voldemort nem bízik benne. Harry nagyot is csalódott volna, ha igen.

- :: Számomra az öröm, Nagini. Rég láttuk egymást :: - válaszolt Harry párszaszóul.

- :: Valóban. A Nagyúr küldött, hogy ne csinálj semmi őrültséget :: - mondta a kígyó.

- :: Oh, tudok róla. Legalább nem unatkozom. Tudsz az ajánlatról, amit tettem neki? :: - kérdezte Harry.

- :: Persze. Szoros a kapcsolatunk, tudunk a dolgokról, amik a másikkal történnek. Ha megkérdeznéd tőle, hogy mit vacsoráztam két hete pénteken, megmondaná :: - felelte Nagini viccelődve. Harry rögtön kezdte megkedvelni. Igazából még sohasem volt alkalma akár beszélni is az állattal, amit most már kicsit bánt. Nagini mondatára fel is nevetett.

- :: Biztos lehetsz benne, hogy letesztelem majd. Milyen életed van itt? :: - érdeklődött a fiú.

- :: Nekem jó. A Nagyúr vigyáz rám, és szeretem, amikor sikítozva szabadulni próbálnak az áldozataim. A halálfalók is félnek tőlem, és valamilyen szinten tekintélyt kapok. Egy ember tisztel egy állatot. Nevetségesen is hangzana, ha nem én lennék Voldemort Nagyúr kígyója :: - engedte el magát az állat. Harry csak sötéten és mulatságosan felhorkant.

- :: Persze, mivel rettegnek, hogy felfalod őket. Nem nehéz így ijesztgetni őket, és valamilyen megalázkodottságot kiharcolni. Engem is megennél, ha Voldemort azt kérné? :: - kérdezte Harry egy halvány mosollyal. Eddig nem sejtette, hogy egy kígyó is képes nevetni, ám most Nagini határozottan valami ilyesmit csinált.

- :: Minden kétséget kizáróan igen. Az emberi hús édesebb, mint az állatoké :: - tájékoztatta Nagini a fiút.

- :: Fúj, ezt nem akartam tudni. Bocs, de én sohasem kóstolom meg, akárhogy is ajánlgatod. Nem leszek kannibál :: - nevetett a fiú, és Nagini kedvtelve nézte őt.

A kígyó elméjében máris felidéződött egy ilyen korú fiú, aki majdnem kiköpött hasonmása volt az ifjú Potternek, és ugyanennyire sötét volt. Sötét, erős, ha kell, hideg és magabiztos. A különbség csupán annyi volt, hogy Harry emellett még szórakoztató és erősebb is. A Nagyúr azért küldte a fiúhoz, hogy szedje ki belőle miben mesterkedik. Ám ez a fiú maga volt a romlottság egy bizonyos módon. A lelke egy része gyászolt, a másik elfeketedett, és bosszúért, elégtételért kiáltott. Nagini rájött, mi vezetett idáig. Az, ami az ő uránál is. Az anyja hiábavaló áldozata, az elhagyatottság és különchöz méltó bánásmód. De Harrynél volt itt még egy súlyos érv is. A szülei, keresztapja, barátai elvesztése. A ráébredés arra, hogy egy fokkal sem jobb vagy erősebb, mint korunk leghatalmasabb fekete mágusa. Az, hogy a mentora, aki kisiskolás kora óta támogatta, csúnyán átejtette. Nagini mindent tudott uráról, és annak gyerekkoráról és fiatal éveiről. Nem bánta volna, ha Harry csatlakozik gazdájához. Az a félelmetes mágia, ami a bőre alatt pulzált, több mint mámorító volt a kígyó számára.

- :: Nem kedvelem a halálfalókat, mert mind nyápic és fél. Rettegnek tőlem és a Nagyúrtól, ám te határozottan érdekes személyiség vagy, Harry Potter :: - jelentette ki a kígyó, mire Harry valamiféle elégedettséget érzett.

- :: Jó látni, amikor dühösen, vagy épp szórakozottan villognak azok a vörös szemek. És attól tartok, ha ezt bárki más tenné, nem élné túl. Már azt sem értettem, hogy engem miért nem küldött a pokol legmélyére, amikor beléptem ide :: - válaszolta Harry, ám ekkor egy hideg hang szólalt meg mögöttük.

- Mert kezd érdekelni az ajánlatod, Potter - válaszolt kissé mogorván Voldemort. Eddig a lakosztályának nappalijában járkált fel-alá, és a fiú váratlan "ajánlatán" gondolkozott. Mert ez hiába tűnt valamiféle eladom a lelkem dolognak, nem az volt. Harry Potterben jelenleg annyi világosság volt, mint ő magában. Még Lucius is észrevette, és tartott Pottertől! Számtalanszor találkozott már vele, de most valamiféle távolságtartó gesztus volt a szemében, amikor azt közölte, hogy Harry Potter kegyeskedett a karjai közé sétálni.

Voldemort minden szót hallott, amit a fiú Naginivel beszélt, így a kígyó gondolatmenetével is tisztában volt. Abban igaza volt, hogy ők teljesen egyformák. És most nem a külső jegyekre gondolt. Hogy nincsenek benne pozitív érzelmek? Óh, Dumbledore azt csak hiszi, hogy ő nem tud így érezni. Nagyon is tud, hiszen akkor nem hatott volna Perselus bájitala. Ahhoz pozitív érzéseket kellett táplálnia, és lám, most megint úgy néz ki, mintha harminc éves lenne, ráadásul teljesen emberi. Azt már persze senkinek sem mondta el, hogy azok az érzések inkább piszkosak voltak, de legalább pozitívak. Némi féltés és birtoklás Naginivel szemben, és a vágy némelyik fiatalabb halálfaló kis seggéért. Akárhogy is, de működött.

De Potter... nem tudott ezzel mit kezdeni. Idejön, be a sötét oldal egyik központjába, és egyszerűen minden félelemérzet nélkül előadja, miszerint segítene, és a Sötét Rend végre eltaposhatná Dumbledore-t. Elgondolkodtató, hogy mi vitte rá erre a fiút. Természetesen tisztában volt azzal, hogy múlt nyáron az Odú felrobbant, és Hermione Grangerrel együtt az összes Weasley meghalt. Mind a Weasley házaspár, mind a sárvérű, mind a hét testvér. Gyanította, hogy ez volt a sorsdöntő fordulat a kölyöknél. Aztán rá két hónapra Perselus beszámolt róla, hogy Greyback megtalálta a vérfarkasok között lévő árulót. Remus Lupint darabokra szaggatták. Nem igazán érdekelte ez, hiszen azokat a kutyákat csak végszükség esetére tartotta. Mégis... Tudta, hogy Harryhez, Black után, Lupin állt a legközelebb. Miért bízzon meg Potterben? Idejön, megrebegteti neki a szempilláit, elnyújtózik az ő királyi helyén, közben pedig velejéig romlottan közli, hogy ő lenne a Sötét Nagyúr legfőbb bizalmasa és társa. De hogyan bízhatna a kölyökben, amikor ő maga ölte meg a szüleit!? Ő tette tönkre az életét, és most pont hozzá jött el. Ezen agyalt, most már egy órája, közben csendesen figyelte a beszélgetésüket Nagini elméjén keresztül. Aztán, amikor Nagini varázslény révén érzékelte a fiú mágiáját, hirtelen átbillentette a mérleget arra az oldalra, ami azt súgta, tudna mit kezdeni a fiúval.

Szóval, hogy tulajdonképpen, mi haszna is származna belőle. Magas a mágiaszintje, szinte hatalmas. Alighanem a fiú bármit megtehet, akárcsak ő maga. Döntött. Meghallgatja a fiút, aztán meglátja, mi lesz. Ezért visszament hozzá, és meglepődve tapasztalta, hogy Nagini pont úgy helyezkedett el Potteren, ahogy rajta szokott. Olyan bizalommal, és a fiú ösztönösen simogatta, szinte észre sem vette a mozdulatsort. Aztán meghallotta a lágy dallamos, de mégis jókedvű sziszegést a kölyök szájából, és az valamit beindított nála. Nem bírta tovább, közbeszólt. Kissé dühös volt saját magára, amiért az alig két órája itt lévő kölyök máris kezdi kifordítani önmagából.

- Csak Harry. Ne a vezetéknevünkön hívjuk egymást, kérlek, Tom! Az annyira személytelen lenne... - kezdte megint a piszkálódást Harry. Voldemort szeme dühösen megvillant, ez csak még jobb kedvre derítette őt, és örült, hogy a sötét mágus is érzi.

- :: Menjek, Nagyúr? :: - szólt közbe Nagini, mielőtt felrobbant volna Voldemort.

- :: Menj! Te pedig ne hívj többet annak az ostoba, undorító muglinak a nevén. A Nagyúr megszólítás tökéletesen megfelel, Harry :: - sziszegte kissé felpaprikázott hangulatban.

- Ne már! Ha társak leszünk, sőt már most is egyenrangúak vagyunk, akkor nem fogok nagyuramozni. Jó, akkor Rowle-nek foglak szólítani. Azt legalább a nagyapádról kaptad. Merope nem igazán volt veled kegyes a névválasztás során - mondta Harry, mire öt karcsú új szorította össze a torkát, és egy pálca feszítette fel az állát.

- Honnan a picsából tudsz te a Gomold családról? - kérdezte Voldemort hőbörögve. Ujjai belemartak a fiú napbarnított zsenge bőrébe a nyakán, és míg Harry levegőért kapkodott, addig Voldemort féktelen dühét próbálta meg visszafogni. A tárgyak és bútorok erős remegésbe kezdtek, miközben több mágiahullám is átcsapott rajtuk.

- Fejezd... be... vagy... nem... marad.... semmi... a... Mal... Malfoy Kúriából! - nyögte ki a fiú, mire az ujjak szorítása megszűnt. Lihegve, nagy kortyokban szedte a levegőt. A tárgyak remegése leállt, és dühösen néztek egymásra.

- Ogden! Ismerős? Ő járt nagyapádéknál, akkor már anyádnak tetszett Denem. A nagybátyád miatt ment ki, mert megátkozott néhány muglit. Ogden emlékeit láttam Dumbledore merengőjében. Úgy gondolta, jobb, ha minél többet tudok. Én ismerlek a legjobban. Még Dumbledore sem ismer annyira, mint én, hiába látta ő is az emlékeket. És bírnám, ha nem próbálnád legközelebb eltörni a nyakam, vagy ami rosszabb és lassabb folyamat, nem próbálnál megfojtani - dünnyögte a végét Harry elég bosszúsan.

- Igen? Mennyit tudtál meg még a vén bolondtól? Esetleg azt is tudod, mikor eszem, iszom, alszom? - vicsorgott Harryre a Nagyúr, ám ő higgadtan állta a pillantását.

- Ó, nos enni, gondolom, a hálátlan aranyvérűek húsát eszed, innivalónak pedig egy jó kis Malfoy Rh pozitívet javasolnék. Aludni meg persze minek? Ha közben újabb világleromboló terveket szövögethetsz! - vetette oda Harry, és hátat fordítva le akart ülni, ám egy hihetetlenül lehetetlennek tűnő hang megállította. Teljesen elképedve fordult meg, és nézte, ahogy a Sötét Nagyúr nevetve elteszi a fehér tiszafa pálcát. Nahát, nahát, nahát...

- Rendben. Felettébb kíváncsi vagyok rád, hallgatlak. De előre szólok, részletes beszámolót kérek, mert amit én adhatok utána, ahhoz képest ez a minimum - foglalt helyet most Voldemort az őt megillető helyén, míg egy hasonlót varázsolt elő Harry számára.

- Hol is kezdjem? - ült le Harry egy hangos sóhajjal. Igazából az előbbi nevetős dolog majdnem jobban megrémítette, mint egy hússzoros Crucio, de azért nem hátrált meg. Sőt, kifejezetten kedvtelve figyelte ezt a szokatlan dolgot. De Merlinre! Már az is szokatlan volt, hogy Voldemort nevéhez nem egy szörnyű kígyóképű lény társult, hanem egy jó kiállású, hatalmat sugárzó fiatal férfi, hiába a hetven valahány év. Még egy pár percig gondolkozott, majd belefogott.

- Ötödikben, amikor a te Bellácskád halálos átka miatt Sirius átesett a függönyön, és aztán amikor harcoltál Dumbledore-ral, rájöttem valamire. Én akkor még csak álmomban sem lettem volna képes olyan varázslatokat összehozni, mint amilyeneket az öreg csinált. Elgondolkoztam rajta, hogy miért is halt meg a keresztapám, és miért nekem kell megölnöm majd téged. Aztán elmondta a jóslatot. Azt a zagyvaságot, amit te komolyan vettél, és egyenrangúként jelöltél meg. Az egyik meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik. Hm... bölcs gondolat egy iszákos, bolond kurvától. Adj egy üveg whiskeyt, és én mondok neked még szebbeket. Ez a rész már a legkisebb mértékben sem érdekel. Sokáig értelmeztem, és átrágtam magam a szövegen. Arra jutottam, hogy minden halál felesleges volt. A jóslatnak az a része keltette fel a figyelmem, amire mindenki a legjobban felvidult, bár nem figyeltek a pontos tartalomra. Rowle, a jóslatunkban az áll: Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr felett. Diadalmaskodhat... tetszik nekem ez a feltételes mód, mert ez jelenti a választási jogot. Ha nem akarok, nem fogok. Viszont, Dumbledore mellett sohasem számíthatok arra, hogy nyerjünk. És miért is akarnálak megölni? Te is egy bábu vagy az öreg sakktábláján. Míg ő élvezettel rakosgatja a világosakat, te reagálsz rá, vagy támadsz. Az ő döntései minden tekintetben nagy befolyást tesznek mindkét oldalra. Visszatérve a keresztapámra, ha előbb elmondja a vénség a jóslatot, vagy esetleg beszélt volna velem, Sirius még mindig élhetne. Tavaly nyáron visszaküldött a Dursley családhoz, hogy amíg be nem töltöm a tizenhetet, maradjak ott. Július harmincadikán az Odú felrobbant, és ha jól tudom, akkor Féregfark volt az, aki kiszűrte az információkat, és legyengítette a ház védelmét. Ezért is fáj rá a fogam. Két hónappal ezelőtt, azaz még februárban, Dumbledore parancsára Remus elment északra a vérfarkasokkal, még úgy is, hogy ő volt az első számú gyanúsított közöttük. Greyback őt is lefülelte. Dumbledore pedig csak annyit mondott, hogy szükséges kockázat, áldozat volt. Kérdem én, miért érdemes meghalnunk egy ilyen emberért? Régen ő volt számomra a megtestesült jóság. Mindig igazságosan, és számomra példamutatóan viselkedett. Ő volt a mentorom, az otthonom vezetője, később a keresztapám reménye, és neki kellett volna lennie apámék titokgazdájának is, de mint Remus halála után megtudtam, elutasította a lehetőséget.
Mordon... ő tegnap este halt meg. Ő volt az utolsó reményem miután Tonks öngyilkos lett Remus miatt. Mordont megmérgezték, és őszintén szólva, tegnap este a főhadiszálláson Piton helyére ült le enni. Végeztem a Főnix Rendjével, végeztem a "világos" oldallal, végeztem az egész mentsük meg a világot szarral, végeztem a vén idióta mugliimádóval. Ha őt nevelték volna fel Dursleyék, már rég lemészárolta volna őket. Én csak azért nem tettem, mert mégiscsak sárvérű volt az anyám. Igaz, legalább boszorkány. Alastor Mordon volt az utolsó kapaszkodóm, és ennek már vége. Ő tanított majd két éven keresztül, és valaki a Rendből megmérgezte, aki nem Piton volt, mivel nem járt tegnap a főhadiszálláson. Nem fogom hagyni többé, hogy uralkodjanak felettem, és aki nem hódol be, az halott. Sohasem vágytam a hatalomra, de úgy gondolom, én nem is ezért csinálom. Rémszem mellett bebizonyosodott, hogy fogékony vagyok a sötét átkokra és mágiára. Sokkal fogékonyabb, mint egy egyszerű begyűjtő bűbájra. Érdekel a dolog, és már várom a percet és napot, amikor eltaposhatom Albus Dumbledore-t - fejezte be Harry a monológját, és felnézett a vörös szemekbe. Azok, most furcsán csillogtak, és valamiféle diadalérzetet tudott kivenni a kapcsolatukon keresztül.

- Elégedett vagy - szólalt meg Harry néhány perc múltán.

- Elégedettebb nem is lehetnék. Nem rajongok érte, hogy valaki mással osztozzak a Sötét Nagyúr becses szerepén, de belegyezem. Ennél... kívánatosabb ajánlatot nem is kaphatnék. Holnap tartunk gyűlést este. A lakosztályod a harmadikon lesz, az enyémmel szemben. Oda soha, senki nem merészkedik feljönni. Tavaszi szünet révén a fiatal halálfalóim is megjelennek. Gondolok itt Draco, Blaise, Theodore, Daphne, Millicent, Pansy, Vincent, Gregory és Anthony társaságára. Nyolc mardekáros és egy hollóhátas. Ez az idei termés. Nem sok, de nem is kevés - bólintott elégedetten Voldemort. Harrynek valami hirtelen az eszébe jutott. És persze a "kívánatosabb" szó sem kerülte el a figyelmét. Ettől csak még izgatottabb lett.

- Pettigrew itt lesz? - kérdezte halk, tőle nagyon szokatlan, jeges hangon.

- Mindenki itt lesz a belső körből, és a fiatalok ráadásként. Neked adom a kis patkányt, úgysem tudnék vele mit kezdeni. Már haszontalan számomra - állt fel a Nagyúr, majd intésére kitárult az ajtó. Harry is felállt, és Voldemort mellett haladt egészen fel, a lakosztálya ajtajáig.

- Ez? - kérdezte a fiú egy fekete ajtóra mutatva, mire az nyomban kitárult. Fekete, ezüst és zöld színek uralkodtak mindenfelé. Királyi pompa és kényelem. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy állt, fekete selyemágyneművel és csábítóan hívogatott minden szobába belépő személyt.

- Aludj jól - hallotta Voldemort hangját mögüle, majd az ajtó becsukódott. Ránézett a még Siriustól kapott karórájára, ami most éjszaka fél egyet mutatott. Fáradtan, ruhástól elnyújtózott az ágyon, és a következő pillanatban már aludt is.