Harry Potter és a Tűz ereje: 1 - 11. fejezetig

1. fejezet: A döntés

- Nem a te hibád volt, fiam - mondta csendesen Dumbledore professzor. Nem az ő hibája? Tizennégy évesen, meg kellett küzdenie minden idők legnagyobb fekete mágusával, ráadásul nem lett túl nagy siker. Nem az ő hibája... Na persze, ezt valaki mondja meg Cedric apjának is.

- Harry? - szólította az idős mágus, mire a smaragd szemek próbáltak ráfókuszálni.

- El kell mondanod, hogy mi történt, mert ez nagyon fontos. Nem tudunk tenni addig semmit sem, amíg nem tudjuk a részleteket - kérlelte az igazgató. Egy kellemes biztató mosollyal az arcán, a kezébe nyomott egy csésze teát, majd várta a mesét.

- A kupa zsupszkulcs volt. Egy temetőbe érkeztünk, ahol Tom Denem van eltemetve. Amint megláttam a sírfeliratot, szóltam Cedricnek, hogy tűnjünk el, de ő nem figyelt rám. Aztán megfájdult a sebhelyem, és Féregfark jött elő a kezében Voldemort kis testével. Féregfark... ő... ő ráküldte a halálos átkot Cedricre. Nem tehettem semmit. Csak fetrengtem a sebhelyembe ütő fájdalomtól, és mozdulni is alig bírtam. Aztán odaszegezett Tom Denem sírjához, és beledobta Voldemort csökevényes testét egy nagy üstbe. Abban volt valami bájital már. Ahhoz hozzáadott még dolgokat. Tom Denem csontját, egy szolga húsát, és... és az én vérem. "Vér ellenedtől". A bájital bugyogni kezdett, majd megerősödött a fájdalom a homlokomban. Újjáéledt. Egy hüllőszerű testben, de újjáéledt. Magához hívta a halálfalóit, már akik jöttek. Malfoy, Crak, Mostro, Macnair. Őket ismertem fel. Piton és Karkarov nem voltak ott, és azok sem akik Azkabanban vannak. Megkínzott a Crucioval, majd kétszer rám küldte a halálos átkot, de egyszer sem talált el. Aztán kiálltam ellene. Ő a gyilkos átkot ordította, míg én egy egyszerű lefegyverző bűbájt. A két fénynyaláb találkozott, de nem ütötték ki egymást. Kapcsolatot hoztak létre a pálcáink között. Egy burok vett körül minket. Nem tudom mi történhetett - mesélt minden érzelem nélkül, hideg hangon Harry. Ezt lehet máshogy?

- És akkor láttad a szüleid igaz? - kérdezte a professzor talán kissé túlbuzgón. Mikor bólintott, csak magában motyogott.

- Anyáék segítettek. Feltartották amíg odarohantam Cedric testéhez, majd magamhoz hívtam a kupát, és aktiválódott a zsupszkulcs. A többit már tudja - tette le a csészét Harry.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Sajnálom Harry, mindent sajnálok. Nagyon nagy veszélynek tettelek ki idén, és büszke vagyok rád. Nekem is el kell mondanom valamit, talán már előbb kellett volna. Utána dühönghetsz és elmondhatsz mindennek, de előtte mutatnom kell valamit - mondta Dumbledore, majd felállt és a merengője szélére koppintott. Egy alak emelkedett belőle ki, amiben Harry, a jóslástan tanárát ismerte fel. Az rekedtes hangon, mormolni kezdett.


Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli...

Mondta Trelawney kísérteties hangja.

- Professzor, elmondaná, hogy mit jelent ez? - kérdezte kissé értetlenül Harry. Legutoljára harmadikban látta ilyennek az iszákos, dilis nőt, és akkor is bevált a jóslata.

- Ez az a jóslat fiam, ami miatt Voldemort meg akar ölni téged. Évekkel ezelőtt, talán a második találkozásotok után meg kellett volna mutatnom, de úgy gondoltam, nem tehetek ekkora terhet egy kisfiú nyakába.

- MI? Nekem kell... - kérdezte, mire a professzor rábólintott. Mi a fene folyik itt? Neki kellene megölnie? Hisz tegnap is, csak a szerencséjén múlott, hogy nem halt bele. Évek óta sejtette, de most a legrosszabb rémálma válik valóra.

- Dumbledore professzor, nézze, én tudom, hogy van egy elképzelése arról, miszerint én nagyon nagy erőt vagy erőket tudok megmozgatni, de sajnálom. Ez nem igaz. Én nem az a Harry Potter vagyok, akit mindenki lát bennem. A Hős, a Kis Túlélő. Nem. Én csak Harry vagyok - motyogtam, mire a professzor gyengéden elmosolyodott, és a vállamra tette a kezét.

- Tudom, hogy nem vagy az a hős, akinek mindenki hisz, még nem. Segíthetek abban, hogy megfelelő képzést kapj a feladatodhoz, ám ezért nagy árat kell fizetned. Legalábbis pár évig nélkülöznöd kell a barátaid és a keresztapád. Senki mással nem érintkezhetsz majd innen, kizárólag velem, és azt is csak Fawkes segítségével. Az erődet illetően pedig tévedsz. Csak segíteni kell neki kibontakozni. - Tett egy ajánlatot Dumbledore, amire Harry rögtön ráharapott, és ennek a professzor is teljesen tudatában volt.

- Mire gondolt, uram? - kérdezte a fiatal varázsló.

- Nos, úgy vélem, észak büszke fiai között kitanulhatnál mindent ami fehér, szürke és fekete mágia. Sajnálom, de attól tartok minimális ismeretséged abból is kell, hogy legyen. Te talán nem tudod, de van egy rokonom a Durmstrangban, ő most lesz ötödéves akárcsak te. Ha gondolod, elintézem, hogy egy szobába kerüljetek, így nem leszel egyedül sem. Természetesen, ahogy felkészültél, hazajöhetsz - vázolta fel nagyjából a tervet az idős mágus. Kissé hitetlenkedve bámulta Harry az igazgatót.

- Ha jól értettem, maga most elküld a Durmstrangba, hogy ott tanuljak tovább, majd amikor elvégeztem az iskolát, jöjjek ide haza - nézett Harry kérdőn az öregre.

- Nem, én azt mondtam, menj el a Durmstrangba, amíg a képzésed tart. Ez nem feltétlenül a hetedéved vége. Amikor már megfelelően kiterjedt a hatalmad, hazajöhetsz, sőt remélem majd Briant is sikerül hazahoznod, mivel én akárhogy kérem, sehogy sem tudtam rávenni. Ő az ott élő rokonom. Tehát, mit szólsz hozzá Harry? - kérdezte a professzor, és Harry mivel mást nem tudott tenni, így rábólintott.

- Remek! Mindent elintézek fiam, most menj vissza toronyba, és pakolj össze. Holnap mennek haza a vendégeink, és te is mész velük. A barátaidnak nem mondhatod el hová mész, de azt igen, hogy miért és minek. Az sem lenne célravezető, ha egy árva szó nélkül hagynád itt a keresztapád. Írj neki egy levelet. Jó éjszakát Harry! - adta még ki az utasításokat, majd kiterelte a fiút az irodájából. Így lesz mindenkinek, de főleg Harrynek a legjobb. Gondolta magában az idős mágus. Igen, így lesz a legjobb.


******************************************************

- HOGY MICSODA? - kiáltotta Hermione, így ettől zengett az egész torony.

- Nem lesz olyan vészes Mio... Csak egy kis idő, ki fogjuk bírni. Dumbledore szerint ez a legjobb amit tehetünk. Most, hogy Voldemort újjáéledt, az összes halálfaló, és ő maga is rám fog vadászni. Be akarja fejezni azt, amit tizenhárom éve elkezdett. Sajnálom, de már meghoztam ezt a döntést. Most pedig pakolnom kell - jelentette ki Harry, majd felállt és otthagyta leforrázva, két legjobb barátját.

- Ezt nem teheti velünk... - motyogta Ron.

- De igen, és meg is teszi. Én is elmennék, ha Tudjukki rám vadászna. Ott sokmindent megtanulhat, és ha elég erős lesz, hazajöhet - vigasztalta ezzel magát és Ront is Hermione.

- Ott? Azt sem tudjuk hol van az az ott! Semmit nem mondott el, csak annyit, hogy külföldön van - kiáltotta a vörös hajú fiú feldúltan.

- Így van. Én megbízom Harryben és Dumbledoreban. Ha ők kieszeltek valamit, akkor az úgy lesz a legjobb - állt fel Hermione, majd felment a lányok lépcsőjén. Ron még sokáig lent ült a kandalló előtt, gondolataiba merülve. Most mi lesz? Nem most akarja elveszíteni a legjobb barátját. Még ő maga sem tudta mit gondoljon, erről az egész "Tudjukki visszatért" dologról. Mikor már annyira álmos volt, hogy alig látott ki a fejéből, ő is felcammogott a szobájukba. Amikor felért, újból elszállt minden álmossága, mivel elég volt csak ránézni Harry összecsomagolt ládájára és Hedvigre, aki a kalitkájában ült békésen.

- A fenébe! - morogta, és igen mérgesen rávetette magát az ágyára. Még csak most lettünk újra legjobb barátok, erre máris elmegy.

************************************************

Másnap Harry elbúcsúzott a barátaitól, majd Dumbledore társaságában lesétált a durmstrangosok hajójához.

- Professzor, ezt odaadná Siriusnak? Majd olvassa fel hangosan az egyik összejövetelen vagy valamin - kérte Harry, és amikor az igazgató bólintott, kifújta a benntartott levegőt. - Köszönöm. Hedviget pedig odaadtam Ronnak, addig használja csak őt a Weasley család - mondta Harry, majd amikor az öreg varázsló rámosolygott, vett egy éles lélegzetet. Ez nehezebb lesz mint gondolta.

- Persze Harry. Mindent megüzenek majd Fawkesszal. Semmi gond nem lesz - mondta a professzor, miközben átvette a levelet Harrytől. A smaragd szemű fiú bólintott, majd felszállt a hajóra.

- Viszlát Dumbledore professzor! - intett még oda igazgatójának Harry.

- Viszlát fiam, tanulj és vigyázz magadra! - hallotta még az idős mágus hangját, majd felcsapódott mögötte az ajtó. Körbenézett, de a legénységet maguk a fiúk alakították, így elindult megkeresni Viktort, hátha ő segít neki. Két folyosó után meg is találta, amikor épp egy kabinba ment be.

- Viktor! - kiáltotta, mire a bolgár fiatalember, megállt a folyosón. Kérdőn hátranézett, majd elvigyorodott ahogy meglátta.

- Nahát, Harry! Jó, hogy megtaláltál, gyere elmagyarázok egy-két dolgot - intette oda őt Krum, majd bevezette a szobájába. A kis helyiségben két ágy volt, meg egy kis fürdő. A szobában még volt két kisebb szekrény és egy elég kicsi ablak.

- Ebbe a szobába rakott Dumbledore, hogy amíg odaérünk, fel tudjalak készíteni. Az első és legfontosabb, hogy a sebhelyed el kell rejtenünk - magyarázta, Harry pedig sűrűn bólogatott. Miután a kis műveleten túl voltak, Viktor folytatta. A bűbáj szépen elfedte a villám alakú heget.

- Van még valami. Csak Dumbledore professzor dédunokája, azaz Brian Prewett fogja tudni rajtunk kívül, hogy ki vagy te. Ő elég rendes kiskölyök, nem lesz túl sok gond. Azért, hogy titokban is maradj, kapsz egy új nevet. Ami pedig Alexius Black lesz. Ezt is az igazgató találta ki. Azt tudnod kell, hogy nálunk nem tűrik el a kihágásokat és szemtelenségeket. Nagyon kemények a tantárgyak és a tanárok is. Most kérdezhetsz - mondta Viktor, miközben leültek az ágyaikra.

- Karkarov hol van? - kérdezte Harry, bár a választ már ő is tudta.

- Eltűnt. Az igazgató azt mondta nekem, hogy felizzott a jegy a karján. Itt mindenki tudta, hogy Karkarov mester halálfaló volt, de azt nem hittük, hogy el fog menekülni - válaszolt a bolgár fiú, majd egy nagyot sóhajtott.

- Értem. Milyen tantárgyak vannak? - kérdezte Harry.

- Hasonlóak mint a Roxfortban. Bájitaltan, bűbájtan, átváltoztatástan, sötét varázslatok kivédése, gyógynövénytan, mugliismeret, asztronómia, számisztika. Persze vannak olyanok is mint például, az önvédelem, testedzés, párbajkör. Ezek az órák is jók. Az önvédelem, az gyakorlatilag vívás, íjászat és harcművészetek. Testedzés órán legtöbbször futunk, súlyt emelünk, gyakorlatokat végzünk. Olyan mint egy mugli testnevelés óra, csak épp sokkal keményebb. A párbajkör pedig csak egy szépített megnevezés. A tanárok kiválasztanak néhány embert, és velük kell párbajozniuk, vagy erősebb diákokkal. Ezek a küzdelmek sohasem kiegyenlítettek. Nem fogok hazudni Harry, kegyetlen lesz, de ez kell ahhoz, hogy megfelelően felkészülj. Elég mára a kérdésekből. Aludj egyet, majd ott elmagyarázzuk a többit, vagyis majd Brian elmagyarázza. Jó éjt! - jelentette ki gyorsan Viktor, majd otthagyta az összezavarodott Harry Pottert.

Harry végigdől az ágyán, majd próbált nem gyenge lenni. Sírni akart, ordítani a fájdalomtól. Ott kellett hagynia mindenkit, és ráadásul még egy halál szárad az ő lelkén. Aztán Krum sem nyugtatta meg valahogy... Milyen szót is használ? Ja igen, kegyetlen... Milyen helyre küldte őt Dumbledore?

**************************************************

A Roxfortban a napok gyorsan haladtak. Egy hete, hogy minden tanuló hazatért az iskolai év végén, és persze megjelentek az Reggeli Próféta szemét jellegű hírei. Albus Dumbledore gondterhelten ült az irodájában. Mindjárt kezdődik az első Főnix Rendje gyűlés, és Siriusnak magyarázatot kell adnia, hogy merre van a keresztfia. Na meg a Rendnek is el kell magyaráznia, hogy mennyire is tömeggyilkos Sirius Black. Lassan felállt az asztaltól, majd kinyitotta az irodának ajtaját. Közel húsz ember masírozott be rajta. A Weasley házaspár, Bill és Charlie Weasley, Kingsley Shacklebolt, Nymphadora Tonks, Andromeda és Ted Tonks, Alastor Mordon, Remus Lupin egy nagy fekete kutyával, Arabella Figg, Minerva McGalagony, Filius Flitwick, Pomona Bimba, Perselus Piton, Mundungus Fletcher, és végül mindenki legnagyobb megdöbbenésére Lucius Malfoy.

Albus magában elmosolyodott az arcukat látva. Harry elmondta, hogy Lucius Malfoy visszatért amikor Voldemort hívta, ám azt még neki sem mondta, hogy Mr. Malfoy az ő irodájának ajtaján kopogtatott, rögtön miután Voldemort elengedte őket. Megeskette és kikérdezte a szőke arisztokratát, majd elfogadta a Rendnek felajánlott szolgálatait. És bár a méltóságteljes férfi nézetei nem változtak, a muglikat és mugliszármazásúakat illetően, a családja mindennél fontosabbnak bizonyult.

- Barátaim! Foglaljatok helyet, Tapmancs te gyere ide! - intett szívélyesen Dumbledore. a kutya odaügetett mellé, és így ülve is felért az öreg varázsló derekáig, pedig Albus Dumbledore a kora ellenére sem egy alacsony ember.

Mindenki helyet foglalt, és az elrendeződés egyáltalán nem volt meglepő. Egy kicsit távolabb ült le a két volt mardekáros, miközben kissé bizonytalan pillantást váltottak. A Weasleyk egy kupacban telepedtek le, míg Nymphadora, Remus és Kingsley közé ült, kissé ráhúzódva a vérfarkasra. Rémszem külön vonult és a Malfoy-Piton párost figyelte mágikus szemével. Dumbledoret az egész rendkívül szórakoztatta.

- Úgy gondolom mind ismeritek egymást, így had mutassak be még valakit. Mielőtt mind a három drága aurorunk és Rémszem is felugrana őt megátkozni, hallgassátok meg! Tapmancs kérlek! - nézett Albus a kutyára, mire az egy hangos vakkantás után felvette Sirius Black alakját. Sirius egészen rendbe jött az Azkaban óta. Rendes, tiszta sötétkék talár volt rajta, és mind a haja mind a szakálla rendezetten állt. Ha valaki meglátta volna, nem biztos, hogy rögtön felismerte volna.

- Jó napot, hölgyek és urak! - köszönt Sirius vigyorogva, miközben rákacsintott Remusra, aki megcsóválta a fejét.

- Sirius Black? Albus! Ez őrültség! - kiabált rögtön egyszerre Kingsley és Rémszem is.

- Már miért lenne az? Ártatlan vagyok, nem mellesleg pedig auror! Része akarok lenni a keresztfiam életének, és segíteni a Rendnek! - védte rögtön magát Black.

- Ártatlan mi? - horkantott fel Mordon, miközben egy amolyan gyilkos vigyort villantott.

- Nos, tényleg az. Nem gyilkos, csupán balfék! Igaz Black? - szólt közbe Malfoy.

- Megszólalt a legnagyobb talpnyaló! Mond csak Malfoy, a drága urad nem volt mérges, amiért letagadtad a halálfalóságod a bukása után? Vigyázz magadra halálfaló! - gúnyolódott Sirius, mire Malfoy már rá is fogta kígyófejes pálcáját.

- Még egy szó Black! Csak még egy, és halott vagy! - mondta fenyegetően.

- Lucius! Sirius! Üljetek le! - dörrent Dumbledore, mire mind a ketten helyet foglaltak, bár Lucius semmit sem vesztett arisztokratikus tartásából, és gőgös arckifejezéséből. - Úgy. Tehát, Sirius nem ölt meg senkit, az egyedüli aki felelős volt akkoriban a gyilkosságokért, Peter Pettigrew. Mint tudjuk, ő még ma is él és gyakorlatilag ő segített Voldemortnak újra testet ölteni. Harry elmondása szerint legalábbis így történt...

- Potter? Albus, mindig is túl sok bizalmat vetettél abba a fiúba. Az csak egy ostoba és nagyképű kölyök. Pettigrew pedig csak egy kis senki ahhoz, hogy ezt mind véghez vigye. Valakinek segítenie kellett neki, de az nem Pettigrew volt - szólt közbe Piton.

- Piton, még egy sértés a keresztfiam irányába, és esküszöm olyat teszek, amit magam is megbánok! Az a kis patkány meg elég sok mindenre képes. Ha nem tudnád, az is Tekergő volt hét évig, és azért azt is összehozta, hogy James és Lily meghaljanak. Tényleg Albus, Harryt visszaküldted azokhoz az ostoba muglikhoz? - torkolta le Sirius, Pitont.

- Nem. Harry már elhagyta az országot. Nem mondhatom el, hogy hová küldtem, de elég messze ahhoz, hogy biztonságban legyen, és elég jól képzett emberek közé. Azt akarom, hogy végigcsinálja a képzést és úgy térjen haza, mint egy erős, képzett fiatal varázsló. Ráadásul ott nem csak mágust, de férfit, harcos férfit is csinálnak belőle. Erre van most a legnagyobb szüksége, és nem mellesleg ott van vele a dédunokám is. Aki gyakorlatilag Molly Weasley unokaöccse. Ugye Molly? - kérdezte mosolygósan az igazgató.

- Igen Albus. Tudtam róla, hogy a bátyám elvette az unokád, de azt nem, hogy a haláluk előtt lett gyermekük. Istenem, szegény kicsi, és szegény Harry! Hol van most? - kérdezte szipogósan az asszonyság.

- Azt nem mondhatom el, de az biztos, hogy Brian Prewett teljesen jól van. Életerős, tizenöt éves fiú, és jelenleg Harry Potter azaz Alexius Black szobatársa. Nos, Molly nem mondhatom el hol van, hiszen azzal Harry tartózkodási helyét is leleplezném, nemde? A fiú, a fiúk jól lesznek, most ne ezzel foglalkozzunk - csitította Dumbledore Mollyt.

- Black? - csillan fel Sirius szeme.

- Igen, pontosan azért. Itt van egy levél tőle, azt kérte, olvasd fel hangosan. Nem tudom, mi van benne, de most bizonyára megtudjuk - nyújtotta át a kis tekercs pergament Siriusnak az igazgató. Amikor kivette a kezéből, rögtön széthajtotta és olvasni kezdte.

Keresztapu, Sirius!

Sajnálom, hogy nem köszönhetek el személyesen. Nem tudom, mikor találkozhatunk vagy üzenhetek neked legközelebb, ezért most szeretnék elmondani neked valamit. Tudom, hogy mennyire forrófejű és hirtelen vagy, ezért arra kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget, ne tudjanak elkapni! Miattam ne aggódj, sok mindent túléltem már, most sem lesz baj. Ha sikerülne elkapni Pettigrewt, kérd meg Dumbledore professzort, ő majd segít neked megoldani a tárgyalást. Annyira rossz, hogy ilyen keveset lehetünk együtt. Egyet megígérhetek, ha legyőztem Voldemortot, végre boldogan élhetünk. Tudod, amikor megidézem a patrónusom, anyáékra és rád gondolok. Az első találkozásunkra, amikor elmondtad, hogy a keresztapám vagy, ott a fűznél. Nagyon szeretlek, és gondolj arra, hogy mivel hívom elő Ágast! Köszönök mindent!

u.i.: Remusnak üzenem, hogy tartson ki, és győzze le a mumusát!

Harry

Sirius szinte megszólalni sem bírt a meghatódottságtól.

- Okos kölyök, az biztos... - motyogta a beállt csendbe.

- De Ágas majd vigyáz rá Tapmancs! - tette a vállára ekkor Remus a kezét.

- Úgy bizony Holdsáp! - mosolyodott el a büszke keresztapa.

- Foglalkozhatnánk mással is? Engem személy szerint hidegen hagy a kutya és a farkas érzelgőssége. A Sötét Nagyúr visszatért, nekünk meg alig van tervünk - morogta Piton.

- Perselus kérlek! Nos, most foglalkozzunk akkor a kémeink ügyével. Perselus, Lucius, Remus.... - kezdett bele Dumbledore, hogy legalább addig kihúzzák amíg Harry visszatér. Mert bár ezt Dumbledore senki orrára nem kötötte rá, Harry Potterben mindig is több volt mint amennyit bárki is láthatott.

A következő fejik, Harry szemszögéből lesznek!

2. fejezet: Meglepetés!

Dumbledore és a döntései. Nem igazán hiszem, hogy mindig jók, de legtöbbször helyesek. Egy ilyen döntést hozott meg negyedévem végén is. Miután Voldemort általam újjáéledt, és eltemettük Cedricet, felhívott az irodájába. Beavatott a jóslat tartalmába, és én teljesen elgyötörtnek és becsapottnak éreztem magam.

- Van egy ajánlatom a számodra - mondta akkor. Felnéztem rá, és mielőtt még elmondta volna mi az, már rábólintottam. Akármi is az, tudtam, hogy akkor ott csak olyasmit ajánlana fel ami nekem igazán hasznos és nem lenne felesleges. Nem tévedtem. Beszélgetésünk után felmentem összecsomagolni én is mint a többiek, majd lementem, hogy búcsúzkodjak. A külföldi vendégek mentek éppen. Megöleltem Ront és Hermionét, akik alig értettek valamit az egészből.

- Még találkozunk... - mondtam nekik halkan, majd a durmstrangosokkal együtt én is távoztam a kastélyból.

Két évre jöttem el Roxfrotból. Kínzóan fájdalmas két év volt. A Durmstrangnál sötétebb, hidegebb és ridegebb iskolát nehezen tudnék elképzelni, főleg azzal az új igazgatóval aki Karkarov helyett jött.

Az összes tanárnál különórákra kellett járnom, így szinte mesterfokra fejlesztették tudásom. Tudtam, ez már nem móka és kacagás. Otthon dúl a háború, ami ide is eljutott. A legtöbb végzős elment halálfalónak, így nagyjából tisztában voltam ezekkel a dolgokkal. Én vagyok az Egyetlen...
Minden nap ezzel a gondolattal keltem és feküdtem. Mégis milyen hős az ilyen? Tanulok hajnaltól késő estig, edzek amíg teljesen ki nem merülök, csak azért, hogy egyszer közel juthassak egy olyan emberhez akit a világon a legjobban gyűlölök, és két szót mondhassak ki rá pálcával vagy anélkül. Mert ezzel kellett kezdenem. Elsajátítani a főbenjárókat. Milyen... nagyon nem griffendéles. Néha úgy éreztem el akarják venni ezt a mentalitásom. Ahogy Hermione hívja mindig, "megmentési kényszer". Talán igaza van, de örülök amiért ebben szenvedem.
Szóval pokoli időszak volt, de amit lehetett megtanultam. Anoljevics igazgató szerint, aki egyenesen Moszkvából érkezett igazgatónak Karkarov helyére, én lehetek a legjobb varázsló a világon. Szabályosan kiröhögtem, amikor majdnem 15 éves fejjel odakerültem az Észak-németországi Durmstrangba. Ma úgy érzem, megnövekedett a hatalmam még nekem is sok néha. De talán ez lehet az esélyem, ez lehet mindenki esélye.

Tegnap, mielőtt visszajöttem volna Angliába, meglátogatott Viktor Krum. Mosolyogva jegyezte meg, hogy megváltoztam, és kellemesen elbeszélgettünk a régi szép időkről, majd egy levelet adott.

- Szegény baglyok eléggé kifáradnak ekkora távolságban - mondta németül és közben megveregette a hátam. Megnéztem a címzést. Hermione Granger.

- Odaadom neki. Köszönök mindent Viktor! - mondtam, ő meg vigyorogva kezet rázott velem.

- Nem. Én köszönöm, mint mindig. Viszlát Harry! - felelete, majd elment. Jó barátokká váltunk, és segített beilleszkedni. Barátaim nem igazán voltak, egyetlen okból kifolyólag. A Roxfort és a Durmstrang, ég és föld. Itt nincsenek barátok, csupán szövetségesek. Mi még kivételek voltunk, mivel, ahogy idekerültem, megismerkedtem egy nagyon rendes sráccal, a neve Brian Prewett volt. Mint később kiderült, ő Dumbledore dédunokája, és Ronék unokatestvére. Nekem inkább a legjobb barátom. Kissé ki is tűntünk a tömegből a ragaszkodásunkkal egymás felé. Az egész olyan, mintha egy csapat mardekáros ülne körülötted. Nagyon fura volt eleinte, aztán lassan én is beolvadtam a tömegbe, már amennyire lehetett. Egy évembe került, hogy Alexius Black legyen valaki, de aztán már a végzősök között sem maradt ellenfelem. Mint, ahogy Viktor is említette, komolyan vették mind a fizikai, mind a mentális képzést.

- Nem ártana bemenned Alex - szólt mellettem egy derűs hang. A Grimmauld tér 12. előtt álltunk, ezen a szép augusztus eleji napon. Most érkeztünk, és délelőttre hívott össze egy ilyen kis beszélgetést a számomra Dumbledore. Oldalra néztem, és legjobb barátom vigyorgott rám. Brian állt mellettem. Barna haja össze volt kötve hátul, és tengerkék szemei az arcom pásztázták. Egy magas volt velem, és az edzések miatt, úgy nagyjából egyforma súlycsoportba is tartoztunk.

- Könnyű azt mondani! - fújtam ki egy nagyadag levegőt. Ő felnevetett.

- Most komolyan! Mitől félsz? Hermione, Ron, vagy Sirius miatt parázol ennyire? - vágott egyet a vállamba.

- Én se tudom... Menjünk! - fordultam az ajtó felé, ami csupán pár lépcsőnyire volt tőlünk. Felmentem és benyitottam. A ház belülről gyönyörű volt. Sok barna, piros, zöld és ezüst szín volt. El nem tudtam képzelni, hogy ki élhet itt. Dumbledore üzenetéből csak annyi derült ki, hogy ez a Főnix Rendjének főhadiszállása. A folyosók keskenyek és kicsit sötétek voltak, de nem nyomasztóak. Az alagsor felé intettem, ahonnan beszélgetés és nevetés hallatszott. Brian csak elismerően bólogatott, ahogy haladtunk beljebb. Na persze, otthon németben, hozzászoktunk a Durmstrang luxusához, még ha kissé hideg és sötét is volt. Na jó, nagyon az volt, de akkor is egy királyi pompa volt, ami körülvett minket. Sok hangot felismertem, és az egyikre majdnem meg is torpantam. Sirius itt van. Az ugatós nevetését bárhol felismerném. Igaz, két éve nem hallottam senkiről semmit, ezt a hangot nem tudnám elfelejteni. Az ajtó nyitva volt, így megálltunk a takarásában, hogy szemügyre vehessük a bent tartózkodókat. Gyors számolás után megállapítottam, hogy Siriusszal együtt húsz ember vár remélhetőleg ránk.

Dumbledore egy kanapén ült a sarokban, McGalagony és Piton professzor körében iszogatta a teáját, miközben elmélyülten diskuráltak valamiről.
Sirius Black, a keresztapám, Remusszal és Arthur Weasleyvel beszélgetett, ám legnagyobb megrökönyödésemre Remus kezét egy fiatal nő fogta, akinek rágógumi rózsaszínű haja volt. Enyhén szólva is feltűnő egyéniség, egy olyan átlagos ember mellett, mint amilyen Remus. Ott ült velük még egy fekete bőrű, aurori egyenruhát viselő szimpatikus férfi is, aki csak hallgatta a beszélgetésük, Alastor Mordonnal együtt.
Mrs. Weasley épp az ebédet főzte és két fiatal hölgy segített neki. Hermione és Ginny sokat változtak. A hajuk jóval hosszabb volt, és alakjuk is nőies lett. Karcsúak és nagyon szépek voltak. Hermi haja hosszú, lágy barna csigákban hullott a hátára, míg Ginnyé ennek szöges ellentéte volt. A rövid, vállig érő, egyenes és tűzvörös tincsek egy copfba voltak fogva a feje tetején hátul. Mind a ketten rövid nyári shortot viseltek falatnyi felsőkkel. A látvány eléggé letaglózó volt két év után.
A Weasley testvérek, pontosabban Bill, Charlie és az ikrek valamibe nagyon belemélyedtek.
Ron két fiatallal beszélgetett, de ami a legmegdöbbentőbb volt a hármasban, hogy Draco Malfoy volt az egyikük, aki mellett egy velünk egy korosztályban lévő lány ült. A lánynak kékesfekete haja és koromfekete szemei voltak, arca pedig hihetetlenül szép volt. Látszott rajta a nemesi származás, és a ruhája ami sötétbordó selyem nyári ruha volt, egyből biztosított is efelől. Nem tudtam ki az, nem ismeretem fel. Mindent egybevéve gyönyörű teremtés. Malfoy és Ron sokat változtak. Magasak, izmosak és férfiasabbak lettek. Draco teljesen úgy nézett ki mint Lucius Malfoy, legalábbis megdöbbentően hasonlóan.

- Elég a szájtátásból Potter! - lépett mellém Mordon, ezzel dermedt csendet okozva a konyhában. Mindenki felénk fordult.

- Nem hiszem el! Oda a meglepetés... - sóhajtott fel drámaian Brian, majd egy halom barna haj csapódott az arcomba. Semmi mást nem éreztem, csak a finom tavaszi virágillatot, ami egyértelműen Hermione volt.

-Annyira hiányoztál! - szipákolt a fülembe.

- Te is nekem kicsi Mió! - öleltem szorosan magamhoz, miközben nagy puffanással ledobtam a keki színű henger alakú csomagom. Komolyan, mintha valamiféle katonaságból jöttem volna.

- Hűha! - húzódott hátrébb és jobban végigmért. Elvigyorodtam. Rengeteget változtam. A régebbi vékony, szinte kórosan sovány alkat eltűnt, aminek helyébe egy kb. 5,8 láb magas, izmos test került. Sokat dolgoztam és szenvedtem érte, így megérdemelten büszkélkedhetek megjelenésemmel. A hajam sem volt többé kócos és elhanyagolt. Beállítva, rendezett tincsekben meredezett az ég felé, és az eleje méregzöld színűre volt színezve. Egy durmstrangos lány találta még ki ezt, és annyira bejött, hogy havonta átfestem, így megőrzi azt a bizonyos árnyalatot. A szemüvegem, még az új helyen eltöltött második nap elvették, helyébe egy bájitalt nyomtak a kezembe. Mondván, hogy harc közben ez csak hátráltat, ezért megittam a szert és többet nem volt gond a látásommal. Sohasem értettem igazán, hogy miért nem tudják meggyógyítani a látásukat a varázslók. Kiderült ez nem teljesen igaz, csak ritka az a bájital. Most pedig itt feszítek, a Durmstrangban használt ünnepi öltözékben. Fekete bőr csizma, fekete szövetnadrág, fekete ing, és ennek a tetejére a már jól ismert skarlátvörös szőrmebelsejű palást. Kicsit melegem is volt így már jócskán benne a nyárban. Ekkor Dumbledore lépett oda hozzám, mire Hermi átadta a helyét igazgatómnak.

- Remekül festesz, Harry! Régen nem találkoztunk - mosolygott rám, majd az az átható kék tekintet sóvárogva kutatott a szemeimben, de nem találhatott semmit. Nem, akármennyire is jó legilimentor, én legalább annyira jó okklumentor vagyok.

- Jó napot uram! Köszönöm, így igaz. Elhoztam Briant is. Tudja, szinte már túlképzett... - mondtam, majd a kanapén üllő két professzort is elindultam üdvözölni. Előtte még jól hátba vágtam azt az idiótát, aki rögtön köszöntötte a dédnagyapját és bemutatkozott a többieknek.

- McGalagony professzor! - álltam meg házvezetőm előtt, aki mosolyogva állt fel, és tette két kezét a vállaimra.

- Örülök, hogy újra találkozunk Mr. Potter! - mondta, aztán továbbléptem egykori "ellenségemhez".

- Piton professzor! - nyújtottam felé a kezem. Mintha egy pillanatra meglepődött volna, de végül kelletlenül elfogadta. Határozottan megráztuk, majd elengedtem a kezét.

- Harry? - hallottam egy kissé remegő hangot a hátam mögül. Megfordultam és szembe találtam magam azokkal a sötétkék szeretettel teli szemekkel.

- Sirius! - mondtam, majd őt is szorosan megöleltem.

- Ejha, de megnőtt a keresztfiam! - nevetett halkan, de éreztem a hangján, hogy akárcsak én, ő is a sírással küszködik. A fiam szónál, majdnem el is tört nálam a mécses. Mennyire férfiatlan dolog ez...

- Ejha, de hiányoztál keresztapa! - szorítottam kicsit az ölelésen, és akkor már éreztem is a könnycseppet ami legördült az arcán, pontosabban az ingemre. Még egy kicsit így maradtunk, aztán hátrébb húzódtam, és ő is jól szemügyre vett.

Eztán Mrs. Weasleytől is kijárt egy nagy ölelés, ugyanúgy, ahogy Remus, Ginny, Bill, Charlie, Fred, George és Ron is megszorongattak. A nagy lapát kezével vállon is veregetett egy "hiányoztál haver" mondattal. Ő is hiányzott...

- Harry, bemutatnám neked Nymphadora Lupint és Kingsley Shackleboltot. Aurorok és a Rend tagjai. Dhora, Remus felesége - mutatta be az ismeretleneket Mr. Weasley. Ekkor pedig az eddig szótlanul bámuló két fiatal felé mutatott. - Rájuk pedig gondolom még emlékszel. Draco és Pansy itt laknak a főhadiszálláson, és ők is Rend tagok - mondta, én meg ledöbbentem. Draco Malfoy és Pansy Parkinson a jó oldalon!? És Parkinson? A hisztis, elkényeztetett kis fruskából egy ilyen kiegyensúlyozott és mosolygós fiatal nő érett volna? Fel sem ismertem. Egyik kábulatból a másikba estem.

- Szia! Remus már sokat mesélt rólad Harry, bár egyáltalán nem hasonlítasz az általa leírt Harry Potterre! - ölelt meg egy piros hajú nő, akinek a haja a következő pillanatban újból rózsaszín lett. Szóval Remus elvett egy metamorfmágust.

- Én sajnos senkiről se hallottam semmit, de azért örülök! - mondtam idétlenül, mire felnevetett és nyomott egy puszit az arcomra. Kétségtelenül ilyen közvetlen és életvidám nő kellett Remus mellé. Kingsley is üdvözölt, majd megkért, hogy tegezzem, aminek persze nagyon örültem. Aztán állt meg előttem a szőkeség.

- Malfoy! - köszöntem előre, és felé nyújtottam a kezem. A tekintete megvillant, mint aki pontosan emlékszik az évekkel ezelőtti gesztusra. Lenézett a kezemre, amit határozottan tartottam felé. Megfogta és megrázta.

- Potter! Durmstrang mi? - kérdezte miközben a palástra bökött a fejével. Megrántottam a vállam.

- Mindent ki kell próbálni! - mondtam, majd el is nevettem magam, és ő is elmosolyodott, bár csak egy egészen kicsit. Brian akkorát horkantott, hogy az egész konyhában hallani lehetett.

- Problémád van Prewett? - kérdeztem vigyorogva, mire megrántotta a vállát, és ledobta a vörös palástot a hátáról. Felállt, majd megropogtatta a nyakát. Naaa... ez azért nagyon kemény.

- Elintézhetjük Black! - vigyorgott ő is, majd be is akart húzni egy nagyot. Elkaptam az öklét és hátracsavartam a karját. Kicsit hátrébb állt mindenki, és jól mulatva, felváltva szurkoltak nekünk a Weasley fiúk.

- Ennek mindig bedőlsz Brian! - nevettem miután elengedtem. Erre ő kigáncsolt, mire lezúgtam a padlóra.

- Te meg ennek Alex! - röhögött most ő rajtam.

- Elég legyen fiúk! Nem verekszünk a konyhában! - szidott meg minket anyai szigorral Mrs. Weasley.

- Akkor menjünk arrébb? - kérdeztem halkan, mire kaptam egy taslit. Felnéztem és Hermione nézett rám elég szigorúan. Mosolyogva néztem rá, mire ellágyult a kiskutya tekintetemre. Most tényleg nem azért, de a csajoknál jó vagyok. Felálltam, majd a még mindig kicsit félénken várakozó Parkinson felé néztem.

- Na mi lesz Parkinson kisasszony? - kérdeztem, és ölelésre tártam a karjaim. Sokkoltan nézett rám, de aztán félénken megölelt, bár gyorsan el is húzódott. Magamban szemtelenül kinevettem szegényt, de kívül semmit sem mutattam ebből.

- Kérem uram, mondja, hogy azt közli velem, hogy itt tölthetem a hetedévem! - néztem Dumbledore-ra aki szélesen mosolygott.

- Enyje fiam, nem érvényes előre lelőni a meglepetéseket. De igen, nagyjából erről van szó. Brian majd visszautazik szeptemberben Németországba, te pedig itt folytathatod az iskolát - mosolygott. Nem tudtam megállni, hangosan sóhajtottam egyet.

- Annyira nem lehetett rossz... - nézett rám kérdőn házvezetőm. Nem néztem a szemébe, inkább leültem, és megvártam amíg mindenki körbeüli az asztalt. Eljött a mese ideje. Egyik oldalamra Sirius került, míg a másikra Hermione. Brian bátorítóan mosolygott rám, mire én csak megforgattam a szemeim. Jah, ha tudnák mit kellett kiállnunk kettőnknek...

- Nem is volt - hazudtam szemrebbenés nélkül. Kegyetlen volt, de nem bántam meg. - Anoljevics igazgató mindenben támogatott a kiképzésem alatt - bólintottam rá, hogy még hihetőbb legyen, de Piton a névre felszisszent. Ismeri talán? Mert akkor a reakciója érthető...

- Értem - mondta kissé zavartan McGalagony. Elég nevetséges volt látni rajtuk, hogy nem tudják, hogyan álljanak hozzám. Kissé kiterjesztettem a mágiám, mint egy megnyugtatásként, és láttam, ahogy döbbenten néznek rám. Brian meg mint egy idióta úgy vigyorgott.

- Ó bocsánat, de annyira feszült volt mindenki - szabadkoztam rögtön, amire csak még jobban elcsodálkozott a legtöbb felnőtt, de Dumbledore halkan kuncogott.

- Ez figyelemreméltó volt fiam. De ha nem zavar a kérdésem, akkor feltenném. Hol van a főnix-magyal pálcád? - kérdezte Dumbledore kissé gondterhelten. Láttam, hogy a palást alól kilógó új pálcát fixírozta, ezért előhúztam és átnyújtottam neki. Közben amíg vizsgálgatta, ledobtam a palástot. Rohadt meleg van itt lent.

- Hát az tulajdonképpen eltört... - mondtam, és láttam amint megfeszülnek.

- Eltört? Mi történt? - kérdezte Sirius aggodalmasan.

- Az egyik próbámon. Nos, tulajdonképpen egy óriás rálépett. Nem sok maradt belőle, de legalább felsült a nagy melák talpa - felnevettem az emlékre, és Brian is velem együtt nevetett. Az tényleg nem volt semmi. Hátradőltem a széken, és a jobb bokám, a bal térdemre tettem. Ellazultam, hiszen sokat számít a fellépés, és én két év után először látom őket viszont.

- Értem. Az új pálcád pedig? - kérdezősködött továbbra is Dumbledore.

- Főnix és cédrusfa - válaszoltam, mire Piton felmordult.

- Meg se kérdezzük, hogy honnan szereztél egy főnixtollas pálcát, nemde? - kérdezte egy kis gúnyos éllel.

- Nem is találtam. De az egyik félresikerült hoppanálásomkor, sikerült egy sziklás részen kikötnöm. Tűzföldön jártam. Mindenki tudja, hogy oda senki ember fia nem juthat el, csak akkor, ha nem keresi és semmi célja megtalálni. Elég sokáig bandukoltam ott, majd leültem egy nagyobb vulkanikus kő tetejére. Koncentrálni kezdtem, hogy kapcsolatot létesítsek az egyik mesteremmel, de csak annyit értem el, hogy a kő kettétört alattam. Lehuppantam a földre, de valami koppant mellettem. Egy tojás volt. Aranyszínű, vörös fodros mintával. Mint kiderült, a kő egy mágikus lángszikla volt, ami köztudottan a főnixek tojásának lelőhelye. A tojást hazavittem, miután sikerül elkeverednem arról a helyről. Kissé megpörkölődve, de megúsztam. A pálcám egy német pálcakészítő készítette el - mutattam a halványsárga pálcára, és visszakérve gyengéden végigsimítottam rajta. Felnéztem és McGalagony szinte zihált hitetlenségében, Piton, Dumbledore, Sirius, Remus, Kingsley, és mindenki más csak megrökönyödve néztek rám.

- Szóval azt mondja, könnyedén hoppanál a földrészek között, és sikerült eljutnia Tűzföldre is - tisztázta Piton, én meg bólintottam.

- Földrészek között? Most már igen. Eleinte még kellett hozzá nem kevés koncentráció, de már semmi bajom vele. Olyan ez mintha... nem is tudom. Én ezt érzem belül. Nem tudom elmagyarázni - sóhajtottam.

- Azon gondolkozom, hogy mi lett a tojással miután elhoztad? - kérdezte mosolyogva Dumbledore.

- Mint mindig, most is rátapintott a lényegre uram! Sophia! - kiáltottam a végén a nevet, mire egy aranyló villanással, egy szép aranysárga tollú, és vörös farktollú nőstény főnixmadár tűnt fel, egy lángcsóva kíséretében. Kinyújtottam a karom, ő pedig rátelepedett. Mindenki megbabonázva nézte őt, majd Dumbledore fordult felém.

- Gyönyörű lény. Eredményes volt hát az elmúlt két éved. Harry, mit szólnál egy párbajhoz? Azzal akivel csak szeretnél, persze - kérdezte Dumbledore már-már teljesen meggyőzve.

- Na de Albus! Harry még gyerek, és te szembeállítanád azoknak az embereknek a pálcájával, akik számtalan sötét varázslóval végeztek már? - állt fel védelmezően Molly Weasley.

- Nyugalom Molly, és ha megkérne rá, én is párbajoznék vele. Tehát Harry? - nézett rám kedélyesen az igazgató.

- Nos uram, az remek mulatság lesz, azt hiszem - vigyorodtam el. Ekkor kinyílt a konyha ajtaja és Lucius Malfoy lépett be.

- Elnézést a késésért! Potter ideért már? - kérdezte kissé lenézően, bennem meg kezdett felmenni a pumpa.

- Jó napot Mr. Malfoy! Mondanám, hogy kellemesen meglepett, de akkor hazudnék - álltam fel látszólag udvariasan. Felvonta a szemöldökét, majd az én kincsemre nézett, és akkor már jól látható volt a hitetlenség a szemében. Persze a Malfoy maszk nem hullott le róla.

Sophia! Ülj át a szék támlájára!

Mondtam, majd ő át is szállt oda a karomról.

Ne csinálj butaságot Harry!

Szólt rám, én meg rámosolyogtam. Láthatóan zabos volt. Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon Dumbledore is így beszélgethet-e gondolatban Fawkesszal, mint ahogy én Sophia-val.

- Milyen igaz is. És milyen griffendéles öntől Mr. Potter! - nyújtott kezet.

- Milyen mardekáros öntől, hogy észrevette Mr. Malfoy! - ráztam meg keményen a felajánlott jobbat. Hidegen mosolygott rám az idősebb szőke. Sophia egy magas trillát hallgatott, és inkább elengedtem a kezet. Nem kellene felbosszantani az én első számú csajom. Erre a gondolatra persze felnevettem magamban.

- Mi lesz a párbajjal? - kérdezte Brian izgatottan. Na persze, ő akkor boldog, ha vér folyik, vagy sérült valaki. Komolyan mondom, az agresszivitás határtalan...

- Benne vagyok, de ezzel az idiótával nem! - mutattam Brianra, mire mérgesen nézett rám, persze semmi köze nem volt ennek a méreghez vagy a dühhöz.

- Igen, mert veszítenél Black! - gúnyolódott.

- Majdnem... - mondtam, és rávigyorogtam, ő meg megrázta a fejét és valami olyasmit motyogott, hogy ego... na persze. A végén még Pitonnak lenne igaza apámmal és velem kapcsolatban.

- Nagyszerű! - pattant fel korát meghazudtoló fürgeséggel Dumbledore. - Kire gondoltál? - nézett körbe, és hirtelen nem tudtam mit feleljek.

- Nem tudom. Ki szeretne? - kérdeztem. Erre négy kéz emelkedett meg kissé. Dumbledore, Kingsley, Lucius és Draco Malfoy. Kit is válasszak?

- De ez... - ellenkezett volna McGalagony.

- Nyugodjon meg professzor! Már nem vagyok gyerek, mivel három napja betöltöttem a tizenhetet. Amellett elegendő kiképzést kaptam, higgyen nekem. Egy kis szórakozást nem vonhat meg tőlünk, vagyis inkább tőlem - érveltem, mire csak még sápadtabb lett, de nem mondott semmit.

- Hol szeretné uram? - kérdeztem kissé izgatottan.

- Hm... Mondjuk a kertben? Szóval kire gondoltál? - kérdezte én pedig bólintottam, majd Malfoyra néztem.

- Ha Malfoy belemegy, akkor vele - mondtam, mire mindenki felpattant és kimentünk a kertbe.

- Melyik Malfoy? - kérdezte Draco. Megrántottam a vállam, mire Draco állt ki elém.
Beálltunk a szokásos párbajozó pózba, és elkezdődött a harc. Kombinált varázslatok tucatjait kaptam Malfoytól, hol verbálisan, hol non-verbálisan, de mivel egyik sem jutott túl a pajzsomon, kezdett dühös lenni. Draco már kezdett fáradni, mert támadni, és kivédeni az én átkaimat is egyszerre, nem volt könnyű. Intettem Kingsleynek, mire már ketten támadtak. Dracót kiütöttem egy non-verbális hátráltató ártással, és már csak az aurorral foglalkoztam. Lényegesen erősebb és komolyabb ellenfél volt, de még mindig nem mondanám, hogy megerőltettem magam. Ekkor váratlanul, és egy ördögi vigyorral Alastor Mordon állt oda Kingsley mellé. Ketten támadtak és nem győztem védekezni. Aztán amikor Malfoy feltápászkodott, ő is csatlakozott hozzájuk. Na azért hárman egy ellen már nem érvényes! Amikor Mordonra és Kingsleyre figyeltem, Draco egy lefegyverző bűbájt ordított, a pálcám meg az ő kezében volt. Ekkor leeresztették a pálcáikat és elvigyorodtak. Minek is örülnek?

- Nyertem Potter! Vagyis izé, nyertünk! - mondta Malfoy diadalittasan.

- Persze! Tapasztalatot! - kiáltottam oda vigyorogva, majd a kezem a kerti tavacska felé nyújtottam, és kifeszített ujjaim behajlítottam. A víz kiemelkedett és a halak egy-két ujjnyi vízben próbálták átvészelni a vízhiányt. A vízből a kezeimmel gyűrű formát alakítottam, majd köréjük eresztettem le. Három méter magas vízhengerben álltak, én pedig megfagyasztottam a vízfalat. Így most már egy magas jéghenger alján álldogáltak. Újból meglendítettem a kezem, és egy tűzörvényt hoztam létre a semmiből. Nem véletlenül szegődött mellém egy főnix. A jéghenger köré tekertem, így gyakorlatilag tüzes jégben álltak. Ez elég hülyén hangzik. A legviccesebb viszont az volt, hogy a jég nem olvadt meg. Mordon recsegősen nevetett, míg Kingsley is elismerően nyilatkozott, viszont Malfoy csak morgott.

- Invito Kingsley, Draco, Rémszem és Harry Potter pálcája! - mondtam vigyorogva, mire néhány méltatlankodó kezéből és egyben a jégcső tetejéből kiszállt a négy pálca. Egy fogó ügyességével kaptam el őket, amikor egy tapsot hallottam magam mögül. Megfordultam és Dumbledore mosolygott rám, majd a tapsból ováció lett. Még Piton és Lucius Malfoy is diszkréten tapsolt. A jeget felolvasztottam, a vizet meg a tóba visszaeresztettem átpezsdítve egy kicsit, hogy nehogy oxigénhiányos halott halak lebegjenek a tetején. A tűz eltűnt én pedig boldogan fordultam meg. Nagy vígan és rengeteg dicsérettel tértünk vissza a konyhába enni. Kaja után Dumbledore úgy döntött, gyűlést tartunk.

3. fejezet: Beszélgetések

- Ha nem tévedek, a tűz nem véletlen volt. Tűzmágia? Elég nehéz varázslat. Meg tudsz formálni belőle konkrét alakokat? - kérdezte Dumbledore.

- Oroszlánt, kígyót, főnixet, sast, borzot, kutyát, szarvast, farkast, ezek azok amiket már kipróbáltam. De menne más is - válaszoltam.

- Büszke vagyok rád, és már teljesen készen állsz Harry - mosolygott rám, nekem pedig egyfajta melegség öntötte el a szívem.

- Köszönöm! - mondtam , és lassan odasétáltam a zsákomhoz. Előszedtem egy pólót, és arrébb mentem átvenni. A fekete ing, ami rajtam volt, enyhén szólva is cafatokban lógott rajtam. Amikor visszaértem, Hermione nem győzött szörnyülködni a sok horzsoláson és mindenen.

- Ez micsoda Harry? - csattant egyszer csak fel. Erre persze Piton, Malfoy és Dumbledore meg mindenki más is, rögtön odanéztek. Hermione éppen az egyik legnagyobb horzsolásom gyógyította, és a jobb alkaromon talált tetoválás felett tátogott mint egy hal a szatyorban.

- Ez egy tetoválás Mione. Miért, minek tűnik? - vált egy kissé élesebbé a hangom.

- Ez mi Harry? - lépett oda hozzám az igazgató. - Gyönyörű minta - mondta.

- Tudják, miután Pettigrew felvágta a kezem, nem tudták eltüntetni a heget maradéktalanul. Nem bírtam elviselni a látványát, mert állandóan eszembe jutott, hogy én szabadítottam újra a világra Voldemortot. Ezért az egyik srác, aki értett a tetoválások bűvöléséhez, megcsinálta nekem ezt. A piros tulipán egykor a Potter címert díszítette. A kígyó pedig, ami a virág szárán tekergőzik, a párszaszájúságom jelképezi. Ez olyasmi mint egy bélyeg, pedig pont elfed egyet. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de minden napot úgy éltem túl, hogy rápillantottam reggelente - fejezetem be halkan.

- Értem - bólintott kissé harciasan Hermione, az igazgató pedig figyelmesen nézett engem, Pitonnal, Malfoyjal, Siriusszal és Mordonnal együtt. Újra be kellett vetnem az okklumenciát, amire mintha Piton szájának széle megrándult volna.

- Kitől tanulta? - kérdezte, és én tudtam mire érti.

- Abraham Prince remek ember, és kiváló okklumens. Sokat tanultam a nagybátyától professzor - vallottam be, ő pedig mereven bólintott. Abrahamről, csak annyit tudtam meg az óráink alkalmával, hogy Perselus Piton anyjának az öccse. Nekem ennyi bőven elég is volt.

- Kész vagy! - jelentette ki Hermione, amikor befejezte a foltozásomat. Addigra már Mrs. Weasley is rendbe tette Kingsleyt és Dracót. Azért azt nem mondanám, hogy nem merített ki ez a párbaj.

- Remek! Akkor nézzük a feladatokat. Perselus megfőzi az energia-főzeteket, míg Draco és Hermione a százfűlé-főzetet. De akkor ki készíti el a farkasölüfű-főzetet? - kérdezte Dumbledore.

- Azt majd én. Az energizálókat főzzék Dracóék, úgy gyorsabban készen lesznek, Parkinson kisasszony pedig megtudja főzni a százfűlé-főzetet - ajánlotta Piton.

- Nem, egyedül nem tudja. Kell valaki aki megfőzi vele - vágta rá Mrs. Weasley anyáskodva.

- Majd én segítek neki - mondtam, mire Piton megvetően felmorrant.

- Na persze! Csak tájékoztatásul közlöm Potter, a bájitalok még mindig képesek felrobbanni ha nem megfe.... - kezdett volna okítani.

- Kiváló vagyok bájitaltanból, és már vagy ezerszer elkészítettem ezt a főzetet. De azért értékelem az aggodalmát uram - vágtam közbe, és Hermiék is csodálkozva néztek rám. Jó mi? Sajna muszáj volt mindent megtanulni, mert az ostorcsapás átok nem kellemes dolog. Márpedig azt érdemelte az, aki nem készült. Épp testben épp lélek, kitanult elme. Ez jellemzi a Durmstang tanulóit, azaz észak büszke fiait. Jó kis mondás, csak semmi értelme.

- Akkor rendben. Dhora és Remus ti továbbra is megfigyelők lesztek, Kingsley pedig szétnéz az aurorok között. Arthur, te beszélhetnél újra a fiaddal. Percy remek szolgálatot tehetne nekünk a titkárságon. Bill, kérlek hozd ide a menyasszonyod és maradjatok is itt. Most nem biztonságos máshol. Sirius, te is maradsz, nem érdekel, hogy felmentettek, a halálfalók ugyanúgy vadásznak rád. Egyenlőre ennyi, köszönöm - mondta Dumbledore, majd hangos elköszöngetések után sokan elmentek. Hermione, Ron, Draco, Pansy, Sirius, Malfoy, Piton, és én maradtunk csak a házban.

- Felmegyünk a szobámba? - szólaltam meg, és Hermione és Ron is bólogattak. Sirius, Malfoy és Piton úgyis elvonultak, ki-ki a saját lakosztályába, így csak mi öten maradtunk lent.

- Harry, a te szobád fent van a legfelsőn, Sirius szobájával szemben - mondta Hermione azonnal, amikor felálltam. A palástom és a csomagom felkaptam, majd elindultam. De túl kevés lábat hallottam mögöttem lépkedni. Visszanéztem, és a két mardekáros elgondolkozva néztek utánunk.

- Ti nem is jöttök? - kérdeztem őket, mire zavarodottan, de bólintottak. Bár a zavartságot inkább csak Pansy mutatta ki, hiszen Malfoy az Malfoy.

- Felmentünk a legfelsőre Hermione vezetésével, majd miután benyitottunk a szobámba, úgy éreztem magam mintha a Griffendél klubhelyiség és a hálóterem lenne összevonva.

- Olyan mint a toronyban - jelentettem ki. Ron vigyorogva vállon veregetett.

- Hermione és Sirius két napig dolgoztak rajta. Ez volt Sirus öccsének szobája régen - mondta, nekem meg gyorsan le kellett ülnöm.

- Sirius itt nőtt fel? - kérdeztem, mire Ron bólintott. Odahúztunk két széket az ágyhoz, amire a két mardis telepedett le, Herm és Ron meg mellém az ágyra.

- Igen. Itt nőtt fel, persze messze nem így nézett ki. Sötét, koszos és gonosz ház volt. Egy valóságos förtelem. De aztán a Rend kipofozta kicsit - bólintott rá Hermione.

- Aha, értem - mondtam elég értelmesen, majd lerúgtam a cipőim, és előhúztam egy szál cigit. Rágyújtottam, majd hátradőltem az ágyamon.

- El sem hiszem, hogy újra itt vagyok - mondtam, majd egy jó mélyet szívtam a cigimből.

- El sem hiszem, hogy te is ilyenekkel károsítod a szervezeted! - kiáltott fel Hermione, de miután Malfoy is rágyújtott, már nem tudott mit mondani.

- És most mesélj Harry. Milyen a Durmstrang? - kérdezte izgatottan Ron. Felkeltem, majd az ablakhoz sétáltam.

- Németország legészakibb pontjában található. Egy széles folyóra épült, olyan mint egy erőd. Nem nagyon hiszem, hogy van annál hidegebb és sötétebb iskola. Ott mindig hideg van. Télen-nyáron havazik, és a hőmérséklet nem emelkedik 10°C fölé, szinte sohasem. A fűtés meg kb. egy rakat melegítőbűbáj, meg az egyetlen egy kandalló szárnyanként. Hat fő szárny van, és én az ötödik szárny negyedik emeletén lévő, egyik szobában laktam. Brian volt a szobatársam. Rajta kívül, egyetlen emberrel voltam jóban. Viktor még három hónapig ott volt a Tusa után. Ja tényleg, Hermione, küldött neked valamit! - válaszoltam, mire mintha felszisszent volna valaki. Előkotortam a borítékot, és odadobtam neki.

- Perselustól egyszer hallottam arról az embertől aki most ott igazgató. Azt mondják, beleőrült a fekete mágiába - nézett rám kérdőn Draco.

- Óh, biztosíthatlak Draco, tényleg elmebeteg - válaszoltam és közbe feléjük fordultam.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Pansy.

- Nos, ha a Cruciatus átokról tanultam, azt rajtam mutatta be. Azzal a mondattal: "Na így kell jól csinálni!". A halálos átokkal ezt nem akarta megpróbálni, elvégre ki tudja, másodjára már nem biztos, hogy túlélném. Ha nem kattant meg, akkor én vagyok Merlin! - sétáltam vissza az ágyhoz, majd az oldalának dőltem.

- Ó Harry! Nem tudtuk, hogy ennyire rossz dolgod van ott! - mondta Mio szörnyülködve.

- Nem volt annyira rossz. Két hét után megtanultam, hogy jobb ha azt teszem amit mondanak, és még véletlenül sem jut eszembe kérdezni - mondtam.

- És miket tanítottak még ott neked? - kérdezte Ron elterelésképp.

- Hát, a főbenjárókat, sötét és fehér mágiát, a mágia magasiskolájának szintjén mindent. Nem tudom, nem tudnám megmondani. Annyira természetesen használom ezeket mát két éve, hogy nem tudom milyen voltam előtte - válaszoltam kissé elgondolkozva.

- És az RBF vizsgáid? - kérdezte Malfoy már-már kétségbeesetten. Tényleg elég sok rossz történt velem. Több rossz, mint jó.

- Bájitaltan Kiváló, átváltoztatástan Kiváló, sötét varázslatok és kivédésük Kiváló, bűbájtan Kiváló, és egy gyógynövénytan Várakozáson felüli. Nektek? - kérdeztem, mire ők is elmondták, és ahogy számítottam is rá, csak Ronéban volt Elfogadható és az is csak a bájitaltan volt.

- Meséljetek ti! Leginkább Pansy és Draco! Hogy kerültetek ide? - kérdeztem.

- Apám kémként dolgozott, miután Voldemort visszatért. De anya elárulta őt, lebukott Pitonnal együtt, és alig bírtunk elmenekülni. Akkor megbüntette anyámat Voldemort, és nem élte túl. Pans nem akart halálfaló lenni, tehát ötödik végén ő is elszökött otthonról. Apám gyámsága alá helyezték, így gyakorlatilag kitagadta őt a Parkinson család. Roxfortban külön szobát kaptunk a hatodikon, mert a Mardekár ház fele a fejünkre pályázik. Emlékszem, miután kiderült apa és Perselus árulása, csekély napi 5-6 átkot kaptunk a folyosón. Persze egyik sem talált - röhögött Malfoy, ellenben Pansy nagyon elkenődöttnek látszott, és a lehető leglenézőbb pillantásával illette a szőkeséget.

- Tipikus Malfoy! Téged legalább nem tagadott ki apád azért, mert nem akarsz embereket kínozni. Egy kicsi, csak egy pici tiszteletet te idióta! - vágta tarkón Pansy Dracót.

- NE izélj már Parkinson! Jól elvagyunk itt, és ha elfelejtetted volna, engem és apámat a saját anyám dobott fel a vágóhídra. Ennyit erről - sértődött meg a szőke.

- Oké, elég. Nah, kicsoda Bill menyasszonya? - jutott eszembe hirtelen.

- Hát Fleur! - kiáltott fel Ron álmodozva. Hermione és Pansy csak a szemét forgatta. Elvigyorodtam.

- Úgy érted Delacour? - kérdeztem, mire Malfoy nevetve lökött egyet Ronaldon.

- Igen. Ő az. Francica. Egy kényes liba, és se Ginny, se Mrs. Weasley nem bírja. Sőt Hermione és Pansy is elkerülik ha a közelünkbe kerül. Ron, Fred, George és Sirius pedig elolvadnak tőle, bár gyanítom a félvélasága is közrejátszik. Rám nem hat, mivel apám ágán bennem is van vélavér, bár annyira elenyésző, hogy maximum csak a külső adottságaimon mutatkozik meg - magyarázott nagyképűen Malfoy. És erre még egy tasli érkezett Pansytól.

- Jah, Sirius teljesen kifordul magából olyankor - bosszankodott Mione. Érdeklődve néztem rá, de ő elpirult és lesütötte a szemét. Amit viszont nem számított bele az az, hogy tudok legilimentálni pálca és szemkontaktus nélkül is könnyedén. Elég volt csak egy percre bekukkantanom, máris hatalmas vigyor kúszott a képemre.

- Mi van Harry? - kérdezte bosszankodva barna hajú barátnőm.

- Ez komoly? Te és Sirius? - kérdeztem, és rögtön elsápadt. Felpattant és fel-alá kezdett járkálni.

- Nézd, tudom, hogy ez zavar téged, de így alakult oké? Szeretem őt és azt mondja ő is, és Mrs. Weasleyn kívül mindenki tudja. Kérlek Harry, ne haragudj ránk vagy ilyesmi jó? - állt meg előttem kérlelően, ellenben én elnevettem magam.

- Figyelj, engem egyáltalán nem zavar, és még belegondolni is jó. Siriusnak szüksége van valakire, aki igazán tudja szeretni, és neked is komoly társ kell, hiszen mit tudnak az ilyen 17-18 éves kisfiúk mint mi? - néztem rá vidáman.

- Már nem azért, de te érettebbnek tűnsz mint Sirius Black! - nevette el magát.

- Nem hinném. Mió, ő azért ilyen, mert ideje sem volt élni. A fél életét Azkabanban élte le. Ne gondolkozz ilyesmiken. Bár Mrs. Weasley tényleg begurul ha kiderül. De mióta vagytok együtt? - kérdeztem. Ő elpirulva közölte, hogy úgy egy hónapja.

- És te Ron? Van barátnőd? - kérdeztem. Erre meg Pansy annyira kinevette, hogy a hasát fogva esett le a székről.

- Ronci már másfél éve Luna Lovegooddal jár. A lány apájáé a Hírverő hetilap - jelentette ki Mione, és Ron feje egyre vörösebb lett.

- Áh már értem. Szerintem az a fazon meg van kattanva... Mi a fene az a nargli? - kérdeztem Rontól komolyan, de közben Pansy már könnyesre nevette magát.

- Hagyjatok békén rendben? - kapta fel a vizet. - Szeretem őt a butaságaival együtt. Ha elfogadnátok végre, akkor legalább az látszana, hogy tényleg a barátaim vagytok - mondta haragosan, én meg továbbra is pókerarccal a felkarjára tettem a kezem.

- Semmi gond Ron. Majd egyszer elkísérünk amikor furkászok után kutattok valami soha nem látott meseországban. Olyan izgalmas lesz! - mondtam komolyságot erőltetve magamra, de erre Ron füstölögve rontott ki a szobából.

- Hogy bírod ki? - kérdezte Pansy amikor felhúztam a földről. Gondoltam egyet, és az ölembe rántottam, majd át is fogtam a derekát, nehogy ki tudjon szabadulni.

- Okklumencia, szivi! - kacsintottam rá, ő meg kihívóan visszabámult a szemembe. Nah, héh! Hol a pirulás?

- Potter, el a kezekkel! - lépett be a szobába Sirius vigyorogva. NA most pirult el Pansy.

- Miért? Jó helyen vannak! - néztem rá szemtelenül, aztán miután kinevetett, Hermione felé fordult kérdő tekintettel. Barátnőm bólintott, majd odament és a karjai közé bújt.

- Kösz Harry! - sóhajtott fel Sirius, és Hermionét átkarolva ki is mentek.

- Ja, nincs mit! - szóltam még oda, és hallottam Hermione nevetését a folyosóról, majd a szemközti ajtó csukódását.

- Szerinted milyen perverz dolgokat művelhet Grangerrel Sirius? - kérdezte egy kaján vigyor kíséretében Malfoy.

- Nem szeretnék erre gondolni. Egy tömeggyilkos és egy könyvmoly. Nyerő páros... - néztem rá komolyan, erre ő is felvette a pókerarcot. Ezt kb. fél percig játszottunk, majd újra kitört a nevetés. Pansy még mindig az ölemben ült, és nem kerülte el a figyelmem, hogy időközben kényelmesen elhelyezkedett. Gyönyörű ez a lány, és most, hogy kicsit közelebbről is beszélgethettünk és megfigyelhettem, egyáltalán nem az a begyepesedett sznob liba típus. Egyre jobban megkedvelem.

- Na jó, mivel szépen elment ez a nap, én elmegyek lefeküdni. Holnap egyébként is hajnalban kell kelnünk, hogy a főzetek estére elkészüljenek. Jó éjt! - lépett ki a szobámból Draco is.

- Késő van... - nézett a szemembe Pansy. Csodálatos fekete szemei vannak. El lehet bennük merülni, és ezernyi titkot sejtetnek.

- Igen. Mesélhetnél valamit ha szeretnél. Alig tudok valamit rólad, és engem nagyon is érdekel Pansy Parkinson személye - mosolyogtam rá, amit viszonzott.

- Inkább majd holnap, rendben? Egész nap össze leszünk zárva és főzünk. Én is inkább megyek aludni, ugyanis Molly ma hajnalban keltett minket és takarítottunk a te érkezésed miatt! - bökött a mellkasomra kétszer aztán nevetve hátradobta a haját. Megcsapott az enyhe kókusz illat ami körbelengte őt, és bódító hatással volt rám a parfümje.

- Igen, jobb ha mész pihenni - engedtem ki a karjaim közül, majd egy puszit nyomott az arcomra, így kívánva jó éjszakát. Hát álmokban gazdag lesz, az biztos.

4. fejezet: Szükséges kockázat



Egy égő ház. Sikítás, egy tizenhat év körüli lány sikít. Az romos égő ház, annak a nappalijában pedig egy szőke lány keservesen zokog a szülei halott teste felett. Édes, bosszúszomjas nevetésem átvág minden hangon. Halálfalóim élvezettel nézik, ahogy közeledem a lány felé.

- Most pedig, szépen elmondod, hogy hol a nővéred, és a drága Rendjük! - parancsoltam rá a kis cafkára, aki dacosan, bátran nézett a szemembe.

- Soha! Takarodjanak innen! - üvöltötte, de hangja zokogásba fulladt.

- Rossz válasz Miss Delacour! Crucio! - fordítom rá pálcám. Kéjes elégtétellel figyelem a vonagló testét, ahogy a szájából kibuggyanó vére a hajába és ruhájába ragad. Ahogy a teste görcsösen rángatózik. Majd hirtelen leveszem róla az átkot.

- Még egyszer megkérdezem! Hol van a Rend? - kérdezem nem kevés élvezettel, és már azon gondolkozom, vajon hogyan öljem meg majd. Két szó túl egyszerű lenne, és szinte kielégítő figyelnem a szenvedéseit. A kérdésemre nem felel, így újra ráküldöm az átkot. Mikor leveszem róla, belenézek az elméjébe. Igaz, sokkal egyszerűbb lett volna elsőre is ezt alkalmaznom, de akkor hol marad a mulatság? Semmi fontosabb információ. Csak egy francia kamaszlány, tele ostoba, felesleges és szánalomra méltó érzésekkel. Harag, fájdalom, féltékenység, szeretet. Undorítóak. De legalább a halála előtt megtanítottam egy értelmesre is. Legalább megtanul gyűlölni. Igen, gyűlölj csak engem te kis cafka...


***

- MI A FRANC? - ültem fel hirtelen. A sebhelyem sajgott, és teljesen átizzadtam a pizsamám. Nem maradhatok tovább. Felvettem a tegnapi ruháim, meg egy fekete hosszú köpenyt. Pálcám a kezembe szorongatva léptem ki a szobámból. Bőrcsizmám kemény sarka kopogott a deszkákon, úgy lépcsőztem, bár figyeltem rá, hogy elég halk legyek. Teljes sötétség volt az egész házban.

- ÁÚ! - mentem neki valakinek. De jó, remélem, hogy Piton előtt buktam le.

- Potter? Mit keresel itt ilyenkor? Lumos! - kérdezte egy gúnyos hang, majd a varázsige után már meg is láttam Lucius Malfoy arcát.

- Semmi köze hozzá! Engedjen! - mondtam dühösen, ő meg végignézett rajtam. A köpenyen, meg a kinti csizmán.

- Hova készülsz? - kérdezte.

- Khm... őszintén szólva... Semmi. Köze. Hozzá. Találkozóm van! Remélem, érthető voltam! - löktem félre, majd elindultam lefelé. Elkapta a karom.

- Megőrültél? Egy szó nélkül akarsz elmenni innen? És kivel találkozol? - kérdezte.

- Erre nincs időm! - mondtam, majd kirántottam a karom a kezei közül. Lesiettem, aztán már csak az ajtó csapódásából tudhatták, hogy elmentem. Közel egy éve nem volt vízióm, pedig rengeteg család meghalt. Sejtettem, hogy csapda lesz, hiszen negyedik év vége óta nem találkoztam Voldemorttal. Most ezt direkt mutatta meg, hogy odacsaljon. Tudom, mert éreztem a szándékát amíg a fejében voltam. Koncentráltam a házra, majd dehoppanáltam a Grimmauld térről.

A ház már egy romos égő kupac volt, és az utca közepén ott állt Voldemort, körülötte pedig a szolgái. Láttam az arcán azt az undorító élvezetet, amit a sikítozó, szenvedő lány váltott ki belőle.

- Elég volt Denem! - ordítottam, és a pálcám megvillant a kezemben. Hirtelen fordult felém mindenki, majd Voldemort kilépett a halálfalók közül és gyilkos mosolyt, inkább vicsort villantott felém.

- Harry Potter... hát eljöttél. Utolsó kívánság? - kérdezte, de mielőtt bármit mondhattam volna, már rám is küldte a hét halálfalót aki vele volt. Nem volt rajtuk maszk így mindenkinek láttam az arcát. Csak kettőt is mertem fel belőlük. Egy nagydarabot, aki az idősebb Crak volt, és Bellatrix Lestrange volt a másik. Egyszerre ugrottak nekem, míg Voldemort távolabbról figyelt. Kettőt sikerült kiütnöm, egy-egy hátráltató ártással, és nekicsapódtak a kerítésnek, az pedig darabokra tört alattuk. Crak jött felém, közben folyamatosan főbenjárókat dobálva. Több elől is kitértem, de egy-két Crucio eltalált. Szerencsére azok nem voltak annyira erősek. Szerencsére... Amikor kirepült a pálca a kezéből, meglepetésemre ököllel jött nekem. Épp, hogy el tudtam hajolni. Hátráltam, közben Lestrange egy kés átkot küldött felém. Megidéztem egy pajzsot, így arról visszacsapódott felerősödve az átok. Egyenesen telibe találta a dagadékot, és Crak összeesett. Ekkor Voldemort éles kacaját hallottam és azt láttam, hogy ráfogja a szőke, szinte félholt lányra a pálcáját. Egyetlen ötlet jutott az eszembe.

- Sophia! - kiáltottam, mire tüzes villanással feltűnt főnix társam.

Védd meg a lányt!

Utasítottam, a baj csak az volt, hogy az a kígyóarcú szörnyeteg már kimondta a halálos átkot, és eltűnt. Szinte lassított felvételként figyeltem, ahogy az átok a lány felé repül. De mielőtt elérte volna, Sophia tűnt fel és eltalálta az átok. Egy hatalmas robaj rázta meg a környéket, és drága főnixem vakítóan fényes fehér lángokban égett el. A halálfalók hoppanáltak, csak hárman maradtak ott. Azok sem voltak eszméletüknél. Odarohantam a lányhoz. Mellette egy kupac hamu volt az aszfalton.

- Istenem.... ne, ne NEE! - mondogattam, amikor észrevettem, hogy a hamu megmozdult. Lehajoltam, majd kiemeltem belőle a kis fiókát. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon.

- Sophia, ha még egyszer ezt teszed velem, és én magam égetlek el - szorongattam meg a kis fiókát. Beletettem őt a zsebembe, majd lehajoltam a lányhoz. Lélegzett, bár nagyon gyenge volt a pulzusa. Megverték, és nagyon megkínozták, de megkönnyebbülésemre nemi erőszaknak a nyomát sem láttam. Arrébb vittem egy fa alá, majd odamentem a kerítésnél lévő halálfalókhoz. A látvány elborzasztott. A kerítés darabjai átszúrták a férfiak testét. Lehajoltam és a kezem a mellkasukra tettem. Tocsogott minden a vértől, és már nem lélegeztek. Majd az idősebb Crakhoz fordultam. Hulla fehéren, felakadt szemekkel feküdt az árok partján. A kés átok artériákat is ért, így kivérzett a teste. Mély levegőt vettem. A levegő terhes volt az égő ház és testek szagától. Vér és égett hús szag volt. Nem akartam belegondolni, hogy az utóbbi valószínűleg a lány szülei.

Visszamentem a lányhoz, majd felemeltem és hoppanáltam a Grimmauld térre. Hajnali négy felé járhatott az idő. Még sötét volt. Benyitottam a házba, de bent világosság volt. Rögtön szembejött velem Piton.

- POTTER! EZT MÉGIS, HOGY KÉPZELTED? TE NORMÁ... - ordítozott, amire mindenki kijött, de ő is elhallgatott, ahogy meglátta a kezemben lévő lányt. Gyorsan átvette, majd felment az emeletre vele. Azért még lekiabált nekem.

- Tűnés le a pincébe! Mindjárt lent vagyok! - mondta mérgesen. A fiatalok mind ott álltak a lépcsőn, vagy a folyosón. Aztán Hermione, és Draco Piton után mentek, hátha segíthetnek a lányon. Pansy meg elborzadva nézett rám.

- Megsérültél? - kérdezte halkan, remegő hangon, én meg megcsóváltam a fejem. Aztán láttam, ahogy a kezem és a ruhám nézi. Vastagon vörös volt a kezem a sok rászáradt vértől, és a ruhámból még csepegett is. Alighanem Crak fröcskölt le amikor eltalálta Bella visszacsapódó átka. Túl közel állhattam.

- Lemegyek a pincébe - morogtam, majd otthagytam. A bűntudat, mardosta az egész belsőm, hiszen most öltem meg három embert. Ha nem is közevetlen, de én voltam. Még akkor is, ha halálfalók voltak. Lent benyitottam a laborba, ahol a kandallóban lobogott a tűz. Amint beléptem, mind a két bent tartózkodó rám kapta a szemét. Nem szóltak semmit csak néztek. Sirius megkönnyebbülten és kissé aggodalmasan, de nagyjából annyira elborzadva mint Pansy, Lucius Malfoy meg leplezetlen kíváncsisággal.

- Jó reggelt - köszöntem, ám választ nem kaptam. Nagyot sóhajtva vettem le a köpenyem, de előtte kiemeltem a zsebéből Sophiát, aki még mindig kis pelyhes fiókaként gubbasztott a tenyeremben. A köpenyt a tűzbe dobtam, a fiókát meg letettem mellé. Most ott a legjobb neki. A fényes lángok és a meleg mellett. Az egyik vizes tálba megmostam a kezem és az arcom, majd megtörölköztem. Nagyon remegtem, biztos a két Cruciatus átok miatt. Ekkor lépett be Piton, és körbekémlelt a helyiségben. Először engem mért végig, majd a véres vizű tálat, aztán meg a kis fókát a tűz mellett.

- Nincs semmilyen magyarázatod a történtekre? - kérdezte keményen, aztán észrevette , hogy remegek. - Ülj le! - utasított, én meg engedelmeskedtem. A kezembe nyomott egy lila színű bájitalt, amit zokszó nélkül lehúztam.

- Hány volt? - kérdezte.

- Micsoda? - kérdeztem vissza.

- Cruciatus átok? Hány volt? - nézett rám dühösen, majd hallottam, ahogy Sirius kap levegő után. Aztán mellém ült és átkarolta a vállam. Tudtam, hogy nem fog se kiabálni se kérdezősködni. Ezt meghagyja másnak. Csak csendesen fog támogatni.

- Nem tudnám megszámolni, de kettő gyengébb talált el csak - rántottam meg a vállam. Megdörzsöltem a nyakam, majd a szemükbe nézve beszélni kezdtem.

- Vízióm volt. Voldemort elméjében voltam, és persze tudtam, hogy csapda lesz. Hoppanáltam a Delacour házhoz. Akkor már a ház összedőlve égett. Az utcán állt Denem hét halálfalóval együtt, és a lányt kínozták. Rájuk ordítottam, majd Voldemort rám küldte a kutyáit. Ott volt az idősebb Crak és Bellatrix Lestrange, plusz öt ismeretlen halálfaló. Elkezdtek főbenjárókat dobálni rám, de a nagyja elől kitértem. Két férfit telibe talált a hátráltató ártásom, de túl erősre sikerülhetett, mert átszakították a kerítést. Crakkal küzdöttem utána, közben Bella küldött felém egy kés átkot. Pajzsot idéztem, ami visszaverte, és Crakot találta el. Amikor az kiterült, Voldemort ráküldte a lányra az avadát és én már nem tudtam volna odaérni időben. Sophiát hívtam, és ő megmentette a lányt. Eltalálta az átok, mire fellobbant és elégett. Voldemort dehoppanált a megmaradt négy halálfalójával. Amint látható, Sophia jól van, kissé megfiatalodott, nekem semmi bajom, viszont a lány elég ramaty állapotban volt - mondtam el a dolgokat nagyjából.

- Gabriellen kívül kik sérültek? - kérdezte Sirius. Nagyot sóhajtottam.

- A két szülő már benn égett mire odaértem. Crak az átkomnak köszönhetően elvérzett, a két férfi ugyancsak meghalt a kerítésdarabok között. Azok is kivérezhettek. De, azt mondtad, hogy Gabrielle volt akit elhoztam? - kérdeztem, és figyelmen kívül hagytam Piton és Malfoy pillantását a hullák számára. Elég érdekesen néztek rám.

- Igen, bizonyára emlékszel a Trimágus Tusa második próbájára. A fiatalabb Delacour lányt akkor is te mentetted meg. Nem tudom, hogy nem jöttél rá - mondta Sirius szomorúan a Delacour házaspár elvesztése miatt.

- Igen, mindegy, nem igazán volt idő ilyesmivel foglalkozni. Most lepihennék ha szabad, mivel három óra múlva reggeli, és ma még bájitalt kell főznünk - álltam fel, és Sirius is kikísért. Fent a szobám ajtajában, mielőtt becsuktam volna az ajtót még visszanéztem.

- Sajnálom Sirius... - mondtam halkan.

- Mit Harry? - kérdezte visszafordulva.

- Hogy egy szó nélkül elmentem. És... nos, én megöltem azokat az embereket. Ez nem borzaszt el téged? - kérdeztem akadozva.

- Feküdj le Harry, aludd ki magad! Nem haragszom, rád nem is tudnék! Az ellen viszont nem tudok semmit sem tenni, hogy egy hosszas kioktatást ne szenvedj el Hermionétől - a végére még sikerült el is mosolyodnia. Visszamosolyogtam, majd becsuktam az ajtót. Letusoltam, és a víz sötétlett a kosztól és vértől. Ezek után, sikerült elaludnom, de nem volt valami nyugodt alvás.

5. fejezet: Nemes kígyók és oroszlánok

- EL SEM TUDOM HINNI, HOGY EZT TETTED! MAJD MEGŐRÜLTÜNK AMÍG TÉGED VÁRTUNK! EGY FELELŐTLEN IDIÓTA VAGY HARRY JAMES POTTER! - ordított velem Hermione, miközben a reggeli teám ittam. Négy óra alvás után ezt teszi velem... Szép. Mindenki lent volt, kivétel Piton és Sirius, akik most mentek fel Gabrielle-hez.

- Harry! Megsérülhettél volna, vagy ami rosszabb meg is halhattál volna! Hét halálfaló és Tudodki? Eszednél vagy? - kiabált még mindig. Én csak csendesen hallgattam, Ron meg látványosan befogta a fülét. Kétség kívül szórakoztatta, hogy Mione ennyire kiakadt.

- Ez ugye költői kérdés volt? - kérdeztem, utalva az "eszednél vagy?" kérdésére.

- Ne szórakozz velem! Válaszolj! - dobbantott egyet. Nagyot sóhajtva kiittam az utolsó korty teám, majd felálltam elöblíteni a poharat. Közben beszélni kezdtem.

- Mit vársz mit mondjak? Tudtam, hogy csapda, de oda kellett mennem! Hermione, nekem megölték a szüleim, tudom milyen nélkülük. Mit érzett volna Fleur, hogy ha ma délben arra jön ide, hogy sajnálatos módon lemészárolták a családját? Te mit éreznél? Legalább a húga megmaradt neki. Ha a sok Cruciatustól nem lett félőrült... - motyogtam magam elé az utolsó mondatot.

- Tudom, tudom! De akkor is felelőtlenség volt! A hülye megmentési kényszered! - fújtatott, miközben levágta magát egy székre. Erre viszont annyira megszorítottam azt a szerencsétlen poharat, hogy elpattant, és darabokra tört. Felszisszentem, és hirtelen nagy csend lett a konyhában. Lassan, nagyon lassan fordultam meg. Na most fel tudnám égetni a fél utcát.

- A hülye megmentési kényszerem miatt, menekült már meg kurva sok ember! Kioktatsz, pedig anélkül is szarul érzem magam! Három embert öltem meg a múlt éjjel Hermione! Vincent Crak apja például már soha nem megy haza. És tudod mit? Rohadtul fáj, pedig csak mocskos halálfalók voltak! Tudsz is te bármit! Ha te rosszul érezted magad, mert "majd belehaltál az aggodalomba", akkor én ezerszer rosszabbul. Ne csináld ezt. Nem tőled várják el, hogy megmentsd az egész kurva varázsvilágot. És tudod mit? Akármennyire is utálom ezt az egész Kiválasztott mizériát, meg fogom tenni, vagyis meg fogom próbálni megmenteni mindenki seggét! A hülye megmentési kényszerem miatt! A laborban leszek Pansy - indultam el lefelé, és még hallottam, ahogy döbbenten kap levegő után. Mégis mi jogon akar kioktatni? Nem is ismer már! Megváltoztam, és nincs szükségem az állandó lebaszásra. Berobbantam a pincébe, majd leültem a tűz mellé. Sophia még mindig ott ült, és pihék helyett, már kis aranyszínű tollak vonták őt be. Kérdőn nézett rám.

Mi történt?

Úgyis hallottad!

Igen, de attól még nem kéne tönkretenned a kezed! - hurrogott le. Felreppent az ölembe, majd főnixkönnyet csepegtetett a vágásokra. Miután begyógyult a seb, megsimogattam a tollait.

Kösz Soph! Nem is tudom mihez kezdenék nélküled!

Nem tudnál élni nélkülem. Egyértelmű. Mikor fogsz már bemutatni a másik főnixnek? Azt mondtad, hogy ismersz még egyet. Találkozni akarok vele.

Igen ismerek. Fawkes, Dumbledore madara. Majd ha visszatértünk Roxfortba. A vonaton jössz velem, vagy itt maradsz, és majd Roxfortból hívjalak?

Majd onnan. Tudod, hogy utálok zötykölődni.

Igen tudom.

- Harry? - kérdezett valaki.

- Tessék? - felnéztem és Pansy állt ott mellettem. A labor másik felében Hermione és Draco dolgoztak viharos csendben, míg Pansy intett az egyik közelebbi munkaasztal felé. Letettem Sophiát, és mentem vele.

- Jól vagy? - kérdezte csendesen, úgy, hogy se a nem messze tőlünk dolgozó Piton, és a labor túlsó végében halkan beszélgető Draco-Hermione páros se hallja.

- Persze. Csak egy kis vágás volt, de már Sophia begyógyította - vontam vállat, miközben a már csaknem egy hónapja érlelt juharfátyolkát kezdtem felszeletelni.

- Értem. De nem arra értettem, hanem az éjszakára. Tényleg őrült ötlet volt, de én úgy gondolom néha jobb a szívünkre mint az eszünkre hallgatni - mondta kissé elgondolkozva.

- Tudod, félelmetes egy ilyen griffendéles felfogás az egyik legnagyobb mardekárostól... - vigyorogtam.

- Az lehet, hogy "az egyik legnagyobb mardekáros vagyok" - mutatott idézőjelet az ujjaival - , de attól még tudom mi az a nemesség. Ez az egyetlen dolog ami összeköti a két ellentétes házat - mondta mosolyogva, én viszont nem jöttem rá, hogy mire gondolt.

- Nem értem. Nemesség ide vagy oda, ez nem köt össze két ellenséget.

- De igen. Figyelj Potter, mert csak egyszer mondom el! - nevetett rajtam. - Szóval, nemesség. Azt hiszem, ha valakik tudják mit jelent ez a szó akkor ez a két ház az. Persze mind a kettő teljesen másképp tekint rá. A Mardekárban ez a vér tisztaságáról, és a tiszteletről szól. Nemes vér, nemes ház, nemes név, nemesi származás. Persze ez a külvilág számára nagyon szépnek tűnik, olyannak amit a Weasley család féle varázslók egy álomnak, valamiféle fenségesnek gondolnak. Persze ez alól pont Weasleyék a kivételek. Bírom Ronaldot, és főleg Charliet. Imádom a kígyókat és a sárkányokat. Vele nagyon jól el tudok beszélgetni ilyesmikről. Szóval ők nem vágynak gazdagságra, sőt egyenesen szegények, mégis különbek mint például az én családom. Nézd meg apám és anyám. Egy félvér előtt csúsznak a porban, miközben azon ügyködnek, hogy megdöntsék mind a mugli, mind a varázsló kormányt. Az a szerencsénk, hogy Lucius még mindig a Miniszter főtanácsosa, ezért sokszor tudjuk a mi javunkra fordítani a dolgokat az igazgatóval. Visszatérve apáékra, ők most úgy tekintenek rám mint egy vérárulóra, holott pontosan ők azok. Egy szörnyeteg kezébe adták az életük, és ha tehetik, az egyetlen lányukat is. Ha ez nem árulás, akkor nem tudom mi az - hallgatott el a fekete hajú szépség. Még soha nem hallottam ennyit beszélni, és ebből kifolyólag, szégyen nem szégyen, de nem is gondoltam volna, hogy több esze van annál, mint amit Hermione mondott még harmadikban. Akkor volt egy kisebb balhéjuk. De ő értelmes, okos és végtelenül kedves. Felnézett rám, én pedig bátorítóan bólintottam, hogy folytassa.

- Most nézzük a griffendéles nemességet. Ezt inkább úgy jellemezném, mint hősködést, és ebből a szempontból te nagyon nemes lelkű vagy Harry. Bátorság, erő, és törődés. Ez téged szinte körbeleng. Talán nem vetted észre, de amikor tegnap betetted ide a lábad, és még félig Alexius Black voltál, szinte mindenki ledöbbent. Most őszintén, elmentél lelkileg összetörve, megsebezve, és testileg is megkínozva. A szemed láttára élesztették fel a valaha volt egyik legnagyobb fekete mágust, majd harcolnod kellett vele, miközben valószínűleg ott állt megannyi iskolatársad szülője. A végletekig megalázva és eltaposva érezhetted magad. Aztán elküldenek egy borzalmas helyre, ahol egy kegyetlen ember a góré. Draco mesélt tegnap este arról a fickóról. Visszajöttél, és akkor szinte mindenki belőled merített erőt. Hiszen, legyünk őszinték magunkhoz, elküldtek egy kisfiút, és egy edzett fiatalembert kaptak vissza. Harry, eddig is kitartottak és megbíztak benned, de tegnap... akkor valami megváltozott. Most pedig, amikor dühös lettél... Nem a szétroppantott pohár miatt maradt tátva a szánk, mivel ha hiszed ha nem, én is szét tudok törni egy poharat, bár tutira nem olyan könnyen mint te... Na mindegy, szóval azért esett le az állunk, mert úgy pattogott és örvénylett körülötted a mágia, hogy az félelmetes volt. Az erőd mutatkozik, és ez hatással van az emberekre. Érted már mi a nemesség lényege? Mindegy miből fakad, ez közös a két házban. Emellett a mardekárosok is lehetnek, jók és érző lények. Itt van Draco például. Nem hiszem, hogy bármilyen más érzelmet is láttatok az arcán, a gőgön és a hideg gúnyos mosolyon kívül. Ám amikor Lucius átállt, örömmel szabadult meg a maszkjától. Ez rám is vonatkozik. Hermit is sokat bántottam, bár azt hiszem az inkább azért volt mert féltékeny voltam rá. Az esze és a barátai miatt. Mert hiába voltam akkor még csak egy elkényeztetett kis csitri, azt tudtam, hogy olyan igaz barátaim soha sem lesznek mint te és Ronald neki - mondta szomorúan. Én csak ámulva néztem őt, közben próbáltam megvitatni magamban a dolgokat.

- De most már vannak barátaid, vagy nem? Úgy értettem, hogy itt van Draco, Ginny, Ron és Hermione is. Na meg persze Sirius - mutattam rá a dolgokra, ő meg elmosolyodott.

- Igen. Bár Hermione rengeteg időt tölt Siriusszal, és Ron van amikor egy nap három hosszú levelet is lekörmöl Lunának. Ginnynek is van barátja, ha még mindig vele van, akkor az nem más mint Dean Thomas. Jól megvannak, és Ginnyéknél bujkál most is Dean. Tudod ő mugliszületésű. Így szoktunk kettesben maradni Dracóval. Általában csak csendesen olvasunk, vagy beszélgetünk, de van amikor Dracót elrabolja Piton professzor, és olyankor egyedül olvasgatok tovább. Luciusnak rengeteg dolga van a minisztériumban, de néha elbeszélget velünk. Mármint velem és Dracóval. A többiek bár jól megtűrik, még mindig elég sok fenntartásuk van vele kapcsolatban. Leginkább a naplós eset miatt. De annyit beszéltem már... nem akarok az agyadra menni! - fejezte be gyorsan kissé pirulósan.

-Egyáltalán nem zavar. Örülök, hogy kicsit megismerhetlek. Ha hiszed ha nem, évekig voltunk osztálytársak, de szinte az utálkozáson kívül nem szóltunk egymáshoz, alig hallottam a hangod, persze a visítozásaid nem tartoznak ide... - mondtam komolyan, mire kiöltötte a nyelvét. - Érdekes végighallgatni a másik oldalról is a dolgokat. És mi a helyzet Voldemorttal? - kérdeztem, és meglepetésemre össze sem rezzent a névtől. Pedig Malfoy törpeméretűre zsugorodik ilyenkor.

- Mi lenne? A véleményemre vagy kíváncsi, vagy az általános történésekre? - kérdezte, és közben egy rutinos mozdulattal megkavarta a fortyogó bájitalunk.

- Természetesen a tiédre - mondtam, majd beleszórtam a szárított növények zúzott keverékét.

- Ez nehéz kérdés. Ezt már megkérdeztük Luciustól, és ő elmondta, hogy miért csatlakozott. Persze ott volt az a dolog az apjával, ami szinte kötelezővé tette dolgot, de volt más is. Erő, ambíció, és hatalom. A fiatal Sötét Nagyúr még nem így nézett ki, valahogy úgy írta le, mintha téged jellemzett volna. Mármint külsőleg. Fekete haj, csendes, de hatalmas kisugárzás, helyes arc, sötétzöld szemek. Bár a tieid inkább a smaragd egyik világosabb árnyalatába tartoznak, de most nem ez a lényeg. Akkor még egy olyan vezetőt láttak benne, aki valóban megválthatja a világot, és a muglik lesznek ránk utalva, és nem fordítva. Eztán kezdett elmérgesedni a dolog. Minél több követője lett, annál jobban bízta el magát, és a végén már senki nem tudta megállítani. Egészen addig a pillanatig nem, amíg rá nem fogta a pálcáját a kis Harry Potterre. Te megállítottad, és elvesztette a testét, ám a lelkét még a pokol sem fogadta be. Évekig bolyongott, amíg az egyik legszánalmasabb szolgálója nem segített neki visszatérni. És most nézd milyen testben él! Egy szolga húsával, az apja csontjaival és a te véreddel. Ráadásul valamiféle kígyóméreg volt az újraélesztéséhez szükséges bájitalban, innen a hüllőszerű vonások. Most pedig párszaszóval és kínzásokkal, gyilkosságokkal teszi tönkre nemcsak az egész varázsvilágot, de a szolgálóit is. Ez az a dolog amiért én nem tudok rá úgy tekinteni mint Mardekár Malazár utolsó leszármazottja. Mardekár nem volt velejéig romlott, sőt, ha jól tudom szerelmes is volt Hollóháti Helénába, Hollóháti Hedvig lányába. Egyszer sikerült beszélnem vele. Ő a Hollóhát kísértete. A szürke hölgy. Elmesélte, hogy miután visszautasította Mardekárt, az inkább a fekete mágiához húzott. Megromlott a viszonyuk. Eztán jött Mardekár ötlete, hogy csak a tiszta vérűek tanuljanak az iskolában. Innentől már tudod, hogy mi lett, hiszen a Roxfort történetében benne van. Visszatérve Voldemortra, Mardekár Malazár örököseként, nem kellene megvetnie azt az érzést, ami mindennél erősebb lehet. Nem azt mondom, hogy Malazár egy kellemes, kedves ember volt, de eleinte nem akart muglikat és félvéreket mészárolni. A párszaszó pedig egy olyan képesség, amit minden mardekáros irigyel, de minimum szívesen hall. Ám Voldemort elérte, hogy ezt is sötét ómennek, valami rossznak vegyék. És az az igazság, hogy az ő szájából, tényleg valami borzalmas és félelmet keltő - mondta, miközben egyre jobban belemerültünk a beszélgetésbe. Én csak hallgattam a csilingelő vékony hangját, és valami elképesztő világfelfogást fedeztem fel nála. A párszaszó dolognál elmosolyodtam, majd leültem, mert már az utolsókat végeztük a főzeten.

- .: Ez nem csak rossz lehet Pansy. És nem csak sötét ómenként tekinthető. :. - mondtam, és közben hallottam, hogy sikerült párszaszóul megszólalnom. Kissé megdöbbent, de aztán elmosolyodott.

- Tényleg, te is párszaszájú vagy. Bár semmit sem értettem, ez sokkal kellemesebben hangzott, mint attól a szörnyetegtől - mondta, majd lelebegtette az üstünket a tűzről. Felnéztem, és láttam, ahogy Hermiék kissé megdöbbenve néznek ránk. Alighanem minden szót hallottak, és Piton arcából ítélve a párszaszót is. Draco és Piton lényegesen más fejet vágtak mint Hermione. Ő kissé borzongva és nem szívesen hallotta a párszaszót, míg a két vagyis három mardekárosnak biztos más lett volna a véleménye.

- Semmi lényegeset nem mondtam. Akkor kész is vagyunk! Késő délutánra már lehűl és megérik, akkor kitölthetjük fiolákba - néztem bele az üstbe.

- Ühüm, jó munka volt. Professzor, leellenőrizné majd? Mi megyünk ebédelni! - közölte Pansy, majd maga után húzott. Ebéd? Az egész délelőtt elszaladt? Észre sem vettem. A folyosó végén volt a konyha, hiszen a labor és ez a helyiség is az alagsorban volt. Viszont amikor beléptem, le is fagytam az ajtóban. Bill ült ott elég gondterhelt ábrázattal, és egy whiskeys üveg állt előtte. Kisebb adagokat töltött a poharába. Pansy tért magához előbb, majd odament Billhez.

- Ha így haladsz, odalesz az alkohol készlet. Fleur hol van? - kérdezte, és közben elpakolta az üveget, jó messze Billtől.

- Gabival van fent. Most tért magához, azt hiszem igyekszenek megnyugtatni egymást. Köszönöm Harry! - nézett rám az utolsó mondatánál, majd megölelt és odasúgta, hogy menjek fel hozzájuk. Rábólintottam, de majd csak ebéd után. Akkor kaját is viszek fel.

6. fejezet: Álom

A szívem a torkomban dobogott, de azért bekopogtam. Fleur halk szabadja után beléptem. Alig tudtam megtartani a tálcát amikor egy marék szőke haj landolt a számban, Fleur pedig a nyakamban.

- Köszönöm Harry! Ő a mindenem! - sírt a nálam három évvel idősebb francia lány.

- Ne köszönd Fleur, így is későn érkeztem - hajtottam le a fejem miután elengedett.

- Anyáéknak esélyük sem volt. Még azelőtt megölte őket, hogy meg tudtak volna szólalni... - érkezett egy szomorú, gyenge hang az ágy felől. Odanéztem és Gabrielle ült ott halványzöld hálóingben hátát az ágy támlájának vetve.

- Máris jobban festesz mint tegnap - mosolyogtam rá, amit erőtlenül viszonzott.

- Úgy látszik, Harry Potter az ügyeletes megmentőm. Mint negyedikben... - mondta, én meg odaadtam Fleurnak a tálcát, amin két tányér gőzölgő húsleves volt. Leültem az ágy melletti székek egyikére, majd míg ettek, beszélgetni kezdtünk.

- Szinte semmi akcentusotok nincs már... - jegyeztem meg, mire örömtelien bólogattak.

- Anya miatt. Magántanárt fogadott mellénk, elvégre, hogy néz az ki, hogy angolul sem tudunk rendesen - mondta Fleur.

- Aha... - motyogtam.

- Harry, mesélsz nekem Dracóról? - kérdezte Gabi. Fleurnak valami kíváncsi mosoly ült a szája szélébe és várakozóan tekintettek rám.

- Miért? - nyögtem ki.

- Ugyan, a drága kishúgom azóta bele van zúgva, hogy ott voltunk a tusa miatt - vont vállat az idősebb lány. Gabi meg a fejére húzta inkább a takarót, és hatalmasat nyögött. Na szép. Majd lehet elmondom Malfoynak... Áh, nem. Nem köpöm be szegény csajt.

- Nem tudok mit mondani. Szólítsd meg és beszélgessetek. Én sem ismerem csak annyira, amennyire valaki egy ellenséget ismerhet... - feleltem. Sokat beszélgettünk még, majd estefelé elköszöntem, hogy visszamenjek a pincébe kitölteni a bájitalos fiolákba a főzetet. Amikor leértem, viszont mind készen volt, és csak Piton ült bent egy könyvet olvasgatva.

- Keresel valamit Potter? - kérdezte fel sem nézve.

- Honnan tudta, hogy én vagyok az? - kérdeztem vissza. Felnézett és megint úgy éreztem magam, mint az első bájitaltan órámon. Kicsinek és tudatlannak.

- Elég méretes aurád van, ráadásul úgy csoszogsz mint egy vénséges öregasszony. Felismertem a lépteid hangját. Talán elfelejtetted, de rengetegszer kaptalak már el éjjel a folyosón, még akkor is ha köpeny volt rajtad - nézett rám csúfondárosan. Milyen igaz...

- Igaza van uram. Csak amiatt jöttem, hogy kiadagoljuk a bájitalt Pansyvel, de úgy néz ki már megcsinálta - válaszoltam és egyik lábamról a másikra álltam az ajtóban.

- Én voltam, mivel hamarabb kihűlt a bájital.

- Köszönöm uram - mondtam, ő meg biccentett és a szemközti fotelre mutatott a kandalló mellett. Kissé félve, de leültem. Ekkor láttam meg Sophiát, amint a kandalló párkányon üldögél. Szegény, el is feledkeztem róla. Már kétszer akkora volt mint délelőtt, majdnem régi pompájában tündökölt. Kis trillát hallatott, majd felreppent az ölembe. Elfészkelte magát a combomon, és én lágyan simogattam a tollait.

- Okos jószág - jelentette ki Piton, én meg összerezzentem a hangtól. Hirtelen jött.

- Az. A bajtársam, és a barátnőm - vigyorogtam a főnixre, és már éreztem is a kis támadást ami a pajzsomat érte. Sophia mondani akart valamit.

Ne bízd el magad! - közölte, én meg rávigyorogtam.

- Mi olyan vicces? - kérdezte Piton.

- Semmi uram. Tudja, imádom Sophia modorát. Szókimondó és elég nyers, de általában önzetlen és okos. Nem tudom mit kezdtem volna a Durmstrangban nélküle - fejtettem ki szórakozottságom okát.

- Úgy érted, hogy beszélgetsz vele? Hogyan? - tette le a könyvet, én meg csak most döbbentem rá, hogy Perselus Piton ügyeletes pinceszörnyeteggel beszélgetek, és elég kellemesen érzem magam a közelében.

- Hasonló a legillimenciához. Gyanítom, hogy az igazgató és Fawkes között is megvan ez a kapcsolat. Gondolatátvitel.

- Érdekes. Tudod, meglepő volt a megjelenésed. Még meglepőbb a tegnap éjszakai tetted. Őrült, vakmerő griffendéles ötlet volt, de sohasem gondoltam volna, hogy képes lennél ölni - jelentette ki egy az egyben. Leplezetlen kíváncsisággal vizslatott. Kényelmetlenül mocorogtam, amíg Soph meg nem csipkedte a kezem, mint egy fenyegetésként, hogy maradjak nyugton.

- Nem ez volt az első eset. Dumbledore tud róla, és ez... ez hozzátartozik az életemhez. Így is úgyis gyilkos lett volna belőlem, vagy áldozat. A baj az, hogy valószínűleg jobban megvisel ez a gondolat mint kellene - motyogtam.

- Értem. Figyeltelek ma bájitalfőzés közben. Remekül dolgoztál, remélem ezt a szokásod a roxforti óráidon is megtartod. Milyen lett az RBF vizsgád? - kérdezte, és a hangja meglepően normális volt.

- A bájitaltan Kiváló. Nem lehetett rosszabb uram... - mondtam, és közben a tüzet bámulni kellemesebb volt, mint egy szánakozó professzort nézni, ám amikor felpillantottam, semmi sajnálatot, vagy szánalmat nem láttam rajta, csupán egy leheletnyi elismerést. Az előbb megdicsért, most meg ez. Sőt, Piton egész rendes, most így amikor négyszemközt beszélgetünk. Talán beteg? De az is lehet, hogy tényleg nem az a kőszívű szemétláda...

- Nos, az remek. Úgy gondolom, nem lesz problémád vele. Az SVK-val mi a helyzet? Tudod már ki fogja tanítani? - kérdezte Piton, közben pedig egy laza pálcamozdulattal odahívott két csésze teát hozzánk.

- Nem. Fent voltam a Delacour lányoknál. Megbeszélés volt? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm, majd bekortyoltam a teámba.

- Nem volt semmilyen megbeszélés, csupán Lucius érkezett meg, és eldicsekedett az új tanári állásával. Caramel személyesen ajánlotta be őt, és Dumbledore pedig "hosszas töprengés" után igent mondott. Persze, a Miniszter nem tudja, hogy Lucius, Albus egyik embere. Ez megint előny számunkra - morogta a bájitalmester.

- Értem. Köszönöm a beszélgetést uram, most nyugovóra térnék. Jó éjt professzor! - álltam fel, majd leraktam a csészét. Sophia a karomra szált, és megkapaszkodott.

- Jó éjt Potter! - mondta Piton, majd visszatért az olvasáshoz.

Felmentem a szobámba, és levetkőztem egy alsóra. Kiléptem, majd bementem a folyosó végén lévő fürdőbe. Minden emeleten volt egy.
Letusoltam, aztán a derekam köré csavartam egy törülközőt, és egy másikkal a hajamat dörzsölgetve, kiléptem a fürdőszobából. Rögtön bele is botlottam valakibe. Ijedt kis sikkantás, aztán ütközés, és végül valaki megkapaszkodik a vállaimba. Én is kinyúltam és átkaroltam. Tisztán kivehető volt Pansy hálóinges alakja a félhomályban úszó folyosón.

- Bocsi... - motyogta.

- Semmi gond Pans. Hát te? - kérdeztem, de nem engedtem el.

- Öhm... Hermione befoglalta a fürdőt, úgy egy órája. Fogalmam sincs mit csinál eddig odabent, de mindig ez van. Olyankor ide jövök fel, mert Sirius korábban fekszik le mint én, általában. Nem gondoltam, hogy összefutok valakivel.

- Aha, értem. Hát akkor... jó éjszakát! - léptem egyel hátrébb, bár nyomtam egy halvány kis puszit az arcára.

- Köszi, álmodj szépeket! - mondta, majd elsurrant mellettem, én meg még utána szóltam.

- Te pedig álmodj velem! - vigyorogtam, majd a hirtelen becsapódó ajtótól felnevettem. Kell nekem ez a lány. Durmstrangban nem volt alkalmam ilyesmire, és hogy őszinte legyek, Cho óta nem is tetszett senki. Bár, választék és jelentkező bőven lett volna a D-be. Az is afféle rajongás volt inkább, de Pansy tényleg ámulatba ejtő. Amikor visszamentem, felvettem a sötétkék pizsama nadrágom, majd ledőltem. Ez a nap is forgalmas volt.


***********

Álmosan és fejfájással ébredtem. Őszintén szólva, inkább sebhely sajgással, de az évek során hozzászokik az ember. Feltápászkodtam, majd lebotorkáltam a konyhába. Lent találtam a három férfit. Sirius, Piton és Malfoy kávéztak. Ha jól saccoltam, akkor körülbelül hat óra felé lehetett.

- Reggelt... - morogtam, majd készítettem magamnak egy teát, és leültem. Egy cigit kapartam elő a zsebemből, és rágyújtottam. Hallottam, ahogy Piton felhorkant, de amikor Siriusra néztem, őt látszólag nem érdekelte. Ennyi a lényeg.

- Neked is - köszönt vissza keresztapám. Aztán amikor rám nézett elsápadt.

- Hm? - morrantam egyet, mire a fejével a mellkasomra bökött. Lenéztem, és most esett le, hogy csak egy hosszú pizsamanadrág van rajtam. A mellkasomon meg a hátamon pedig sebhelyek tucatjai. Öh, hát igen... Az enyém még viszonylag jól néz ki, de Briané már tényleg durva.

- Átokhegek. A párbajokból és nevelési célzattal - mondtam, és nem néztem rájuk. Csendben iszogattunk, amikor eszembe jutott az álmom. Nem vízió volt, csupán egy álom, de akkor sem hagyott nyugodni.

- Álmodtam... - váltottam témát.

- Érdekes, de kímélj meg minket egy kamasz hormonálisan túlfűtött képzelgéseitől - vetette oda Lucius.

- Ez nem olyan volt, bár annak jobban örültem volna - mondtam és láttam, ahogy megrándult a szája széle, amint megpróbálta elfojtani a mosolyát.

- Miről szólt? - kérdezte Sirius.

- Egy dobozról. Egy smaragdokkal kirakott dobozról, kígyós zárral az elején. Nem hagy nyugodni a dolog. Másra nem emlékszem belőle, csak erre. El kell ma mennem Roxfortba - mondtam hirtelen, egy érzést követve

- Diák nem teheti be a lábát nyáron Roxforba - jelentette ki Piton.

- Én mégis be fogom tenni oda a lábam. Lemegyek a kamrába - mondtam, ők meg döbbenten néztek rám.

- Ki akarod nyitni a Titkok Kamráját megint? - kérdezte Sirius, letéve a csészéjét.

- Igen.

7. fejezet: Merengő

- Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy elment a maradék kis eszed is -bólintott rá Piton.

- Akkor valami meggyőzőbb kell... - motyogtam, majd egy laza kézintéssel lehívtam magamhoz egy pólót és egy farmert. Amint leértek a ruháim, már hallottam is, ahogy Sirius kuncogni kezd. Magamra varázsoltam őket, aztán a homlokomhoz érintettem a varázspálcám hegyét. Felidéztem a második évem végi emlékeim, majd kihúztam a vizenyős fényes szálat. Piton felmordult, és a talárja zsebéből kihúzott egy üres fiolát. Szépen beletettem, majd dugót nyomtam a végére.

- Ez mi Harry? És mióta tudod eltávolítani az emlékeid? - kérdezte Sirius karba tett kézzel. Aggódik, és hát már nem azért, de alig ismer.

- Hát... negyedikben tök véletlenül belenéztem Dumbledore merengőjébe, és kezdett érdekelni ez a dolog... Na szóval, úgy nagyjából a D-be töltött harmadik hónapban jöttem rá a módjára... Elég egyszerűnek tűnt - vontam vállat, de nem kerülte el a figyelmem, hogy összenéztek.

- Ez melyik emléked? - kérdezte, és közelebb lépve, a vállamra simította az egyik kezét.

- Az, amikor a Titkok Kamrájában voltam és megmentettem Ginnyt. Vissza akarom nézni, hátra rájövök valamire, esetleg egy ajtóra, vagy bármire ami a kamrában van. Ott kell lennie annak a doboznak. Álmomban éreztem, hogy elég fontos - válaszoltam eltökélten. Sirius megszorította a vállam.

- Harry... ha jól tudom, az az egyik legszörnyűbb emléked. Miért kínoznád magad? Egy álom miatt? - kérdezte gyengéden, én pedig felnéztem a szeretettel teli kék szemekbe.

- Sirius, ez az emlék nem a legrosszabb, bár még a dobogó harmadik fokán áll. A legrosszabb egyértelműen az, amikor majdnem kinyírtak minket a dementorok. Kibaszott nagy szerencsénk volt! - vágtam rá.

- Potter, vigyázz a szádra! - szólt közbe Piton.

- Harry, akkor nem szerencsénk volt, hanem a te patrónusod kergette el őket! Ugye nem hiszed, hogy minden jó cselekedetért a szerencséd jutalmazható csupán? - kérdezte komolyan.

- Szerencse? Naná, hogy az volt! Szerencse, hogy Hermione már harmadikban is akkora zseni volt, hogy tizenhárom éves létére, használni tudjon egy olyan mágikus tárgyat, amilyen egy időnyerő. Aztán elloptunk Csikócsőrt, vérfarkast csalogattunk és kirobbantottuk a cellád rácsait. Könyörgöm, akkor sem ment valami jól! Az a mocsok kis patkány, Pettigrew. Az is megszökött, aztán egy év múlva meghívott egy támasszuk fel Voldit ceremóniára, amihez az én vérem használta és az az emlék ezzel rögtön fel is ugrott a második helyre, hogy Cedric megölését meg se említsem. Tehát, ki fogom bírni - szusszantottam a végén. Eléggé megkövülten nézett, míg Piton inkább bosszúsnak tűnt. Malfoy meg... az undorító kíváncsiság ott volt az arcán és a szemében is.

- Lucius... Ugye hívhatom így? Remek! Szóval Lucius, esetleg lenne kedve velem tartani? - kérdeztem mézes-mázosan.

- Miért akarod, hogy én menjek? - kérdezte felvonva az egyik tökéletes szemöldökét.

- Ó semmiség. Csak szeretném ha látná, milyen az, amikor egy napló összetöri és megerőszakolja egy kislány lelkét. Ja azt meg se említsem, hogy szeretném látni az arcát, amikor a tizenhat éves Tom Denem megtisztelt a társaságával, majd rám uszított egy harminc méter hosszú baziliszkuszt. Izgalmas lesz! - mondtam kedvesen, és még az átlagnál is sápadtabb lett. Egyenesen beteges lett az arcszíne.

- Potter, én szívesen körbenéznék Mardekár Malazár kamrájában, emellett mindig is érdekelt, hogy tud legyőzni egy tizenkét éves taknyos egy akkora állatot - felet Piton vontatottan. Nem sértődtem meg, előre tudtam, hogy mindhárman velem tartanak majd.

- Rendben! Sirius? - kérdeztem, ő pedig határozottan bólintott. Odament egy szekrényhez, majd kinyitotta és kivett belőle egy merengőt. De jó, hogy van kéznél, mondjuk gondoltam, hogy nem véletlenül. Beleöntöttem az emléket, majd egymás után belemerültünk az emlékembe. Forgás és pörgés, majd homályos alakok, és már egy lány WC kellős közepén álltunk. Épp párszaszóval nyitottam ki a lejárót, és Lockhart távozni akart, persze megállítottuk. Halk, csendes nevetés és horkantás a hátam mögött. Mindhárom férfi mögöttem állt, és jól mulattak a gyáva SVK tanáron.

- Menjünk! - intettem, amikor végre Ron és én is beugrottunk. Nem csúsztunk, inkább suhantunk. Kívülről szemléltük az eseményeket, és nagyon fura volt ilyen kicsinek és véznának látni magam. Az a szemüveg hatalmasabb volt mint képzeltem. Elég durva. Odalent sötétség volt, de hallani lehetett a csendes beszélgetést a tanár és két diákja, azaz az én tizenkét éves énem között. Ron megállapítására, miszerint a tó alatt lehetünk, Piton hümmögő hangot hallatott. Rájuk néztem, és Sirus csupán méla undorral nézte a nedves, nyálkás kőfalakat és padlót. Lucius a szokásos érdeklődő arckifejezésével még jobban ingerelt. Kinyitott a fiatalabbik énem még egy kaput, majd beléptünk a köves sziklás részhez. Ott volt az állat bőre. Elborzadt arckifejezés jelent meg Sirius képén. Aztán meg kirázta a hideg, ahogy azt nézte, miként fogdosom össze csillogó szemekkel. A párszaszóra is elég furcsán reagáltak. Mivel itt még nagyon gyakorlatlan voltam benne, Piton és Lucius legtöbbször összerezzentek, vagy megborzongtak. Akkor még jobban hasonlított Voldemort gusztustalanul kéjes kígyónyelvére az én tudományom. Ez ma már sokkal kellemesebben és finomabban hallatszik nálam. Sirius meg csak a fejét csóválta. Aztán kiderült Lockhart lököttsége és csaló léte, majd a félresikerült varázslat miatt kiütötte magát. Gyorsan átmentünk az én oldalamra, aztán halottam amint Piton mögöttem morog.

- Griffendéles elvakultság... - ezt biztosan arra mondta, amikor egyedül indultam tovább. Mardekár szobrának termét is kinyitottam, aztán ahogy megláttam Ginnyt, fiatalan énem odarohant. Mardekáros kísérőim, kedvtelve nézelődtek, és én is arra koncentráltam, míg Sirius igyekezett a legtöbb figyelmet, az emlékre fordítani. Kerestem egy ajtót, rejtett rekeszt, ami nem tűnt fel, de semmi. Amikor odanéztem, már Denemmel beszélgettem és a pálcám nála volt. Lucius arca minden pénzt megért. Amikor először meglátta, valami felismerhetetlen fény csillant a szemében. Mint aki valamilyen kegyben részesül. Azért mert így látta? Nagy ügy, Roxfortba Tom Denemen kívül még több mint négyszáz gyerek járt akkoriban, és mindenki látta így őt. Aztán a halvány Denem alak párszaszóul hívta az állatkáját. Erre én is kíváncsi voltam. soha nem láttam így magam kívülről. Fura, hogy eddig eszembe sem jutott újra végignézni így az emlékeim. Pedig Brian mintha egyszer mondta volna. Elszörnyedve figyeltük a szörnyet, aztán a főnix érkezését a süveggel, majd azt, ahogy megvakítja a kígyót. Kis üldözés, majd megjelent a kard. Nagyon ügyetlen voltam, de arra is emlékeztem, hogy egyáltalán nem volt könnyű az a fémfegyver. Ahogy küzdöttünk, hihetetlenül bénának tűntem, főleg, hogy most már-már profi párbajozónak és kardforgatónak számítok a Durmstrangban. Sajna volt két srác akit nem tudtam sehogy sem térdre kényszeríteni, így nem a legjobb.
Aztán eljött a pillanat. Átdöftem a kardot a fején. Sirius füttyentgetett, Piton meg Lucius csak kissé megdöbbenve nézték a kis másodikos Harryt. Kirántottam a kardot, és lemásztam. Piton felszisszent amikor kihúztam a húsz centi hosszú fogat a karomból. Denem sikeresen és élvezetesen gúnyolódott rajtam. Aztán mind a hárman hátrébbléptünk amikor a naplót leszúrtam. Förtelmes sikoly szelte át a termet és Denem szépen darabokra szakadt, majd eltűnt. Ginny felébredt, én pedig már haldokoltam. Ekkor jött Fawkes és meggyógyított. Aztán az emlék eltűnt, és mi megint a konyhában találtuk magunkat.

- Hol voltatok? - kérdezte egy kíváncsi Draco az asztal végéről.

- Csak megnéztük egy kedves emlékem - rántottam meg a vállam. Leültünk, aztán szép lassan befutottak a többiek is. Fura csendben ettünk, aztán beültünk a Black család könyvtárába.

- Nem találtunk semmit - mondtam, és Sirius bólintott mellé.

- Nem, viszont minden elismerésem a tiéd. Ez... egyszerűen lehetetlennek bizonyult. Ez, hogy le bírd győzni ezt a szörnyűséges csúszómászót - jelentette ki Sirius.

- Aha. Szóval, szeretném, ha erről senkinek egy szót sem beszélnének, és kérlek te se Sirius - néztek végig rajtuk, mire ő és Piton bólintottak.

- És ha mégis kitudódik? - kérdezte Lucius Malfoy szemét módon.

- Nos, akkor megtudom ki köpte el kedves Lucius, és csakhogy tudja, a hegek nagy részét a testemen tanulás közben kaptam. Mindegyiket remekül tudom alkalmazni, és van néhány remek saját találmányom is. Nem ajánlom, hogy elkotyogja. Nem félek magától, és ne sértődjön meg, de nem is tisztelem - fejeztem ki kedvesen, de nagyon halkan az érzéseim felé.

- Nem érsz el semmit a fenyegetőzéssel. Te csak egy kölyök vagy aki túl sokat képzel magáról! - állt fel, és fenyegetően közelebb lépett hozzám.

- Nem hiszem, hogy magánál bármit is el lehet érni. Tudja, nemcsoda, hogy egy igazi görény lett a fiából, ha ilyen példát lát! - vágtam vissza szemtelenül, mire a kígyós pálca a torkomnak feszült.

- És a te apád? Black és Perselus meséltek róla? Óh, nagy örömét lelte abban, hogy másokat kínzott, főleg egy bizonyos mardekárost... - vicsorgott rám. Ekkor eszembe jutott egy tavaly nyári éjszaka a Durmstrangban. Ittunk egy bájitalt Briannal, ami megmutat néhány dolgot a szüleinkről. Mivel az övéi is meghaltak, úgy tűnt jó ötlet. Persze a szer illegális volt, és egy idősebb srácól vettük. A szertől álomba estünk, és két napig csak aludtunk. Részese lehettem egy teliholdnak amikor apámék Holdsápra vigyáztak, és néhány ordítozás is a képbe került amikor anya pörölt apával a suliban. De a legmegdöbbentőbb és legnagyobb csalódás egy olyan jelenet volt, ami az RBF vizsgájuk után a parkban játszódott le. Egy fekete hajú vékony mardekáros fiút bántottak, akinek csak annyi volt a vétke, hogy rossz helyen volt rosszkor, és a talárján elől a Mardekár ház címere volt. Ezután nagy értékrend vizsgálatot végeztem magamon belül, és ezért is voltam annyira közvetlen Pitonnal, Dracóval és Pansyvel. Nem minden mardekáros rossz, és nem minden griffendéles jó és hősies. Igaz, apám tizenöt éves taknyos volt, de én sohasem csináltam volna ilyesmit, és biztos vagyok benne, hogy az ő idejükben én lettem volna egy másik áldozatuk, közvetlenül Piton mellett.

- Az én apám meghalt amikor anyámat és engem védett. Ehhez magának még annyi köze sincs, mint Piton tanár úrnak. Kétség sem férhet ahhoz, hogy Sirius és apa nagy barmok voltak a suliban. Igen, tudok róla. De ha ezt észrevette, akkor azt is, hogy én nem vagyok ilyen. Mert James Potter csak a vonásaimban és a patrónusomban köszön vissza. És büszke vagyok arra, hogy inkább hasonlítok belsőleg a mugliszületésű, hatalmas varázserejű és a végtelenségig kedves édesanyámra. Még valami Mr. Malfoy? - kérdeztem egy fura gúnyos éllel a hangomban, mire még jobban a nyakamnak feszítette a pálcáját, és nagyon érdekes volt, hogy senki sem szólt közbe. Ekkor felemeltem a bal kezem, és a tenyerem fellángolt. Lucius elugrott. A kezemen a láng, egy gömb alakot vett fel, és eltávolodott a tenyeremtől. Ott lebegett két centire a bőrömtől, de a markomban volt.

- Te... Merlinre POTTER! Tűzmágus vagy! - mondta, kissé felháborodva.

- Ejnye fiam, megbeszéltük, hogy ezt a kártyát még nem játszuk ki... - jött egy derűs hang a könyvtár kandallója felől, majd Dumbledore lépett ki belőle.

- Hogyne Albus. De most már legalább titoktartó bűbájt kell szórnod ötünkre, így nem is tudja meg senki más, és az emlékemet sem tudja felhasználni ellenem - vetettem oda.

- Ah, ez bizony remek csel volt Harry. Gyakran elgondolkoztam már régebben is, hogy miért nem engedtél a süveg akaratának. Igaza lett volna, és sokra vihetted volna a Mardekárban - kotyogta el ezt is. Kezdtem ideges lenni.

- MI? Egy, miért tegezed le Potter az igazgatót? Aki több mint egy évszázaddal idősebb mint te! Kettő, mióta vagy tűzmágus? Három, te a Mardekárban!? - fakadt ki Piton.

- Khm... nos az első, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy Albus Dumbledore 154 éves. Köszönöm, tudtam róla, ugyanakkor a mentorom, aki megengedte azt a kegyet, hogy tegezhetem a világ második leghatalmasabb varázslóját. Tűzmágikus tehetségem egy éve derült ki, és igen, a süveg a Mardekárba akart beosztani, de miután megtudtam, hogy Denem odajárt, lebeszéltem róla. Albus, megkötné a bűbájt? - kérdeztem és Pitonról most az öregre néztem. Éreztem, ahogy átsöpör rajtunk egy mágiahullám, így tudtam, hogy kész lett.

- A tűzmágia veszélyes, csodálkozom, hogy itt akartad használni egy könyvtárban. Felelőtlenség lett volna... - mondta az igazgató, közben leült, és egy citromport vett ki talárja belső zsebéből. Azt kezdte el eszegetni.

- Nem kérek bocsánatot, de tényleg nem kellett volna így bánnom veled, főleg, hogy az emlékedben látott események okozója is én vagyok - ismerte be halkan Malfoy. Nem volt bocsánatkérés, egy Malfoy nem hunyászkodik meg, de azért elismerte a hibáját. Kezdetnek elég.

- Meg kellene beszélnünk, mikor mennek Harryék az Abszol útra - vetette fel Sirius.

- Felnőtt nélkül, egyedül megyünk. Majd elváltoztatom a külsőnk. Rendben? - kérdeztem, de az arcukat látva veszett ügy.

- Jó, akkor én megyek és Remus, mivel Piton és Lucius holnap visszamennek Roxfortba előkészülni az évre - jelentette ki Sirius.

- Oké, mikor? - kérdeztem.

- Holnap. Ma jártam arra, és elég kihalt minden. Még Floran barátom sincs nyitva, ellenben a Weasley ikrek üzlete csak úgy zsibongott a gyerekektől - mosolygott Dumbledore.

- Fred és George? Csak nem a Weasley Varázsvicc Vállalat? Jól megy? - árasztottam a kérdéseim az igazgató nyakába.

- Jól. Tudod, gyakran elgondolkozom rajta, honnan is szedték össze a kezdőtőkét hozzá... - nézett rám mindentudóan az igazgató.

- Öhm, hát biztos a suliban. Készítettek párat és eladták.... gőzöm sincs! - adtam fel a végére. Négy átható szempár figyelt engem.

- Oké, én társultam be még jó régen! - vallottam be.

- Hogyan? Akkor még csak tizennégy voltál, nem fértél hozzá a széfedhez eléggé, hogy akkora összeget vehess ki! - mondta Piton, és várakozóan néztek rám megint.

- Hát... izé... tudják én nyertem ezer galleont a Trimágus Tusán és hát... nem volt rá szükségem, így az ikreknek adtam - rántottam meg a vállam, és Sirius meg Dumbledore széles mosolyánál már csak Piton és Malfoy hitetlenkedő tekintete volt viccesebb.

- Biztos, hogy őrült... - motyogta Malfoy, én meg haragosan bámultam rá.

Dumbledore még maradt, én pedig visszahelyeztem az emléket és beszélgettünk. Tovább faggattak a durmstangos házirendről és szabályokról, egyebekről. Malfoyt igaz, hogy utálom, de azért kezdem már az elviselhető kategóriába sorolni. Néha egész vicces a fanyar humora, vagy amikor Sirius és ő szívatják egymást. Sirius egészen más ember volt, mint akit elképzeltem. Kezdtem rájönni mióta idejöttem. Csalódtam, de kellemes irányba. Féltem attól, hogy az Azkaban visszavonhatatlanul tönkretett benne valamit belül, de ő nem tört meg, és egy harmincas éveinek végén járó férfi testében egy újjászületett húszéves lélek lapult meg. Ha beszéltünk és komoly téma volt, előjött az apáskodó énje, és apám helyett volt apám, ha pedig szórakozni, csínyeket kellett kivitelezni, akkor ő volt a legnagyobb felbujtó.

8. fejezet: Szerkó és karkötő

A csapat kissé álmosan ballagott le az ebédlőbe. Az egész napot az Abszol úton töltöttük, és megvettünk minden szükséges holmit. Ronnal és Hermionéval indultam le kajálni, és már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Egy egész nap vásárlás nem tett jót se a gyomromnak, se az idegeimnek. Az csak a másik fele volt, hogy amikor beértünk a konyhába, hatalmas ováció fogadott.

- BOLDOG SZÜLINAPOT HARRY! - kiáltotta egy kb. tíz fős társaság. Fleur, Ginny, Neville, Bill, Fred, George, Charlie, egy hirtelenszőke lány, Draco és Pansy.

- Merlinre! Srácok! - kaptam a szívemhez hirtelen. Megöleltem mindenkit, majd megtudtam, hogy a nagyon szőke lány Luna, azaz Ron barátnője. A buli felénél már tisztában voltam vele, hogy mennyire ijesztően őszinte lány, de határozottan eszes, elvégre a Hollóhátba jár. Most lesz hatodéves akárcsak Ginny.

- Ajándékok! - kiáltottak fel az ikrek, én meg őszintén döbbentnek tűntem. Nekem már ez az utó-szülinapi buli is bőven elég lett volna, de ők még vettek is nekem valamit.

- Tessék! Ezek a legújabb WVV termékek, és persze a befektetőnk mindenből kap mintát! - adtak át egy hatalmas dobozt Fredék, aminek rendes súlya volt. Belenéztem, és mindenféle csacskasággal volt tele, de úgy döntöttem kísérletezni ráér később is.

- Kösz srácok! - csaptam bele a kezükbe.

- Ez a miénk! - jött oda hozzám Ron és Luna. Aranyos, hogy együtt adnak nekem ajándékot, ráadásul Luna még nem is nagyon ismer.

- Belenéztem, és elnevettem magam. Egy kis aranyszínű golyó szundikált a dobozban. Kiemeltem, az pedig felröppent a kezemből. Néhány pillanatig néztem ahogy, körberöpköd a konyhában, aztán elkaptam. Szerényen elmosolyodtam, miközben megtapsoltak.

- Ezt anya küldi! - jött oda hozzám Ginny, amin az összes Weasley és Fleur neve állt. Kibontottam, és volt benne egy szép pulcsi, vörös és sárga csíkos mintával. Kiemeltem, és a hátán egy aranyszínű oroszlán ágaskodott.

- Köszönöm! - öleltem meg az érintetteket. Aztán megláttam egy nagy dobozt ami még ott állt az asztalon.

- Hát ez? - kérdeztem, de választ nem is vártam. Tudtam, hogy kitől kaptam. A borítón egy fekete kutya, egy szarvas és egy farkas kergetőzött. Remustól és Siriustól származott az ajándék. Gyorsan kibontottam, de vigyáztam, hogy a papír ne sérüljön meg. Nagyon tetszett, és el akartam tenni emlékbe. A doboz tartalmától hirtelen levegőt is alig kaptam. Megdöbbenve néztem fel, és az ajtóban megláttam keresztapámat ácsorogni. Szó nélkül léptem oda hozzá, és megöleltem.

- Csakhogy ne sérülj meg, és ez egyébként sem az enyém - mondta. Elhúzódtam, és szégyenszemre egy könnycsepp csordult végig az arcomon.

- Idióta vagyok... - motyogtam, miközben letöröltem gyengeségem árulkodó jelét.

- Nem. Inkább jó ember, és érző lény. Menj próbáld fel! - lökött egyet lazán a vállamon, én pedig gyorsan felrohantam a szobámba a dobozzal. Ledobáltam a ruhám, majd felvettem a krémszínű nadrágot, és a vörös felsőt. Alá persze a mellkasvédőt, és a pólóra a Potter nevet viselő vörös-arany pulcsit. A lábszárvédőket felerősítettem, majd felhúztam a barna, hosszú szárú, férfi bőrcsizmát. Az rögtön alkalmazkodott a lábam méretéhez. A pulóver ujját feltűrtem, és feltettem az alkarvédőket, arra pedig visszahúztam az anyagot. Aztán a bőrkesztyűket, amik csak az ujjaim felét fedték el. Felkaptam a vörös talárszerű köpenyt, és a hátamra terítettem, majd elől a szarvasos kapcsot összekapcsoltam. Lerohantam, és amikor beléptem elhalt a vidám nevetés.

- Anyám... - motyogta Bill, majd mindenki elmosolyodott és vigyorogva közölték mennyire jól áll az új cucc. A konyhai tükörben megláttam a köpeny hátrészét, és a vigyor leolvadt az arcomról. Egy négybetűs szó, ami sokkal jobban felkavart, mint kellett volna.

ÁGAS

- Emlékszem mennyi kört futottunk emiatt McGalagonnyal, csakhogy a beceneveink lehessenek a kviddics talárjainkon. De mivel James és én eléggé benyaltuk magunkat nála, nem ellenkezett sokáig. Ezt a szerelést apád használta a hatod és heted évében. Én is hatodikos korodban akartam odaadni, de... nem tudtam hova küldjem, és ott amúgy sem volt szükséged griffendéles sportruhára - mondta Sirius, én pedig újra megöleltem.

- Nagyon köszönöm! - mondtam, majd a cikeszemet a kezemben szorongatva, leültünk tortát enni, és beszélgetni. Két óra múlva, már csak Pansy és Draco volt lent velem.

- Harry, ez nagyon vakít! Túl griffendéles! - mondta undort tettetve Draco, mire felröhögtem.

- Ne szapuld a szerkóm, okés? Ki a Mardekár fogója? - kérdeztem, mire egy kissé meglepődött hang szólalt meg a konyhaajtóban.

- Theo Nott. Nocsak, Potter! Mi ez az undorítóan kirívó ruházat? - kérdezte Piton, miközben töltött magának egy kávét.

- Pf, ez apáé volt. De erre maga nagyon jól emlékszik professzor! - mondtam kicsit morcosan, mire gúnyosan elvigyorodott.

- Igen ennek a tudatában vagyok. Ezért használtam a kirívó és undorító szavakat... - kötött belém, ez már kezd kicsit sok lenni.

- Hagyja abba professzor és lépjen ezen túl, vagy ha nem tud, akkor ne az én arcomba vágja bele. A teában pedig nincs cukor, így mielőtt beleinna ajánlom, hogy tegyen bele - mondtam most már érzelemmentes hangon. Ő meglepődve tekintett vissza rám, aztán egy bögre teával és két kanálnyi cukorral távozott.

- Idegőrlő... - mondtam, mire Pansy felnevetett.

- Na igen... Ez van. Gyere, még én is oda akarom adni az ajándékom! - húzott fel, majd elindult felfelé a szobájába.

- Az enyém is, nem csak az övé! - szólt oda nekem Draco. Rávigyorogtam, majd követtem a mardekáros dívát. A szobája ajtaja nyitva volt, én pedig besurrantam és becsuktam az ajtót. Krém és zöld színek voltak mindenfelé, és igazán nőies volt a szoba.

- Tessék! - rakott egy kis dobozkát a kezembe. Kibontottam és komolyan néztem rá. A karkötő ezüstből volt, és két smaragd között a nevem volt belegravírozva.

- Ez nagyon szép, köszönöm... - suttogtam, majd közel hajoltam és lágyan megcsókoltam. Egy picit megfeszült, de aztán beletúrt a hajamba, és visszacsókolt. Erősen magamhoz szorítottam, és a nyakát, derekát simogattam. Percek múlva, levegőhiány miatt szétváltunk, és a homlokom az övének támasztottam.

- Boldog Szülinapot! - kuncogott, és én halkan nevettem.

- Oh, mostmár biztosan az. Megyek, jó éjszakát csillagom! - adtam még egy csókot az ajkaira, majd kiiramodtam a szobájából.

- Ne vigyorogj ilyen idiótán! Merlinre, Pans letámadott vagy mi? - szólított meg Draco aki a szobájának ajtajában állt.

- Nem. Én vetettem magam rá, de a végeredmény ugyan az. Ami a vigyorgást illeti, ilyen csókot nem minden nap kapok, így hagyj a francba! - vigyorogtam rá még szélesebben, ő meg morogva bevonult a szobájába, de még hallottam valami megjegyzést az idióta griffendélesekről, és a hülye szerelmesekről... Hát ha neki úgy jobb, had morogjon. Végre megtörtént az, amire azóta várok, hogy először megláttam Pansyt. Megcsókoltam. Visszacsókolt. De még hogy! Na jó, egy szerelmes bárgyú idióta lett belőlem. Azt hiszem, kérek egy beutalót a Mungóba holnap. Nyugodtan, és hatalmas jókedvvel hunytam le a szemem, és igyekezetem nem gondolni semmi másra. Se háború, se tűzmágia, se Roxfort, se Durmstrang, semmi, csak Pansy. Ó-ó az a beutaló sürgős lesz, úgy érzem...

9. fejezet: Plusz jelentkezők és az Alapítók

- Harry! Beszélhetnék veled? - kérdezte Dumbledore egyik délben, miközben Pansyval kajáltunk. Igazán boldog voltam, hogy ez a csodálatos lány az enyém, csak az enyém. Pans gyönyörű, okos, vicces és komoly lány. Azt hiszem teljesen belestem, ami persze nem baj, de nagyon veszélyes.

- Persze - bólintottam, majd miután Pansy szájára nyomtam egy röpke csókot, felmentem a könyvtárba az igazgató után. Bent volt Sirius, Lucius, Piton professzor és Remus is.

- Mi történt? - kérdeztem rögtön. Dumbledore egy fotel felé mutatott, én meg leültem.

- Semmi gond nincs Harry. Brian ma reggel közölte, hogy nem fog visszamenni a Durmstrangba, hanem a két unokatestvérével és a "legjobb haverjával" fog iskolába járni és intézzem el neki, hogy roxfortos legyen - magyarázta az igazgató, nekem meg közben széles vigyor terült szét az arcomon. Tudtam, hogy nem hagy itt az az idióta.

- Rendben. Örülök neki. Nagyon összeszokott páros vagyunk, és ha harcról van szó az életem is rábíznám. Tehetséges és erős varázsló, emellett nagyon jól bánik az elemekkel, leszámítva a tüzet. Az ugye az én asztalom - vigyorogtam, mire Lucius és Piton ugyanakkor horkantak fel. Dumbledore kuncogott.

- Lenne még valami. Ma kaptam két levelet. Ajánló levelek és átiratkozási papírok. Két durmstrangos diák jelentkezett hozzánk, mind a ketten hetedévre - kezdett bele Dumbledore.

- Kik? - kérdeztem izgatottan.

- Barbara Thompson és Oliver Hoffman. Ismered őket? - nézett rám várakozóan, én meg nagyot sóhajtottam.

- Igen. Brianen kívül velük voltam még jóban. Barbi egy régi amerikai varázslócsaládból származik. Ő egy igazi királylány. Szőke haj, kék szemek, magas karcsú alkat. Oliver német állampolgár, mugli szülők gyermeke. Magas, erős. Remek fizikummal és hollóhátas ésszel. Ezenkívül nagyon ért a tetoválásokhoz - fogtam meg a jobb alkarom. Ezt a mozdulatot mindenki észrevette.

- Értem. Tudnál mondani nekem valamit? Mert csak a jegyeik jöttek át, és abban eddig semmi kivetnivalót nem találtam - nézett rám az öreg, de mielőtt válaszolhattam volna, Piton közbeszólt.

- Barbi? És királylány? Fel nem foghatom, hogyan került a Durmstrangba - morogta közbe a bájitalmester én meg elvigyorodtam. Ha tudná...

- Nos professzor, ezt majd eldöntheti ha találkoznak. Barbi vékony, de szálkás és erős lány. Rengeteget edz, és... hát mit szépítsem... elég sajátos a hozzáállása a dolgokhoz, ezt majd megtapasztalhatják. Ezen kívül remekül ért a késekhez. Én mondom olyan reflexei és olyan célzó képessége van, hogy komolyan aggódhat bárki, aki szembekerül vele. Oliver... nos ő más. Művész, és elég beteg humora van. Nem is humor, hanem inkább nevezném cinizmusnak vagy túlságosan is realista embernek. Bámulatos kardforgató, és a kombinált varázslatok koronázatlan királya. Nem tudom, mit mondhatnék még... - túrtam bele a hajamba kissé zavartan.

- Fel vannak véve. Ha megbízol bennük, akkor két napon belül ideérkeznek. És ők már tudnak a te személyazonosságodról - mosolygott rám Dumbledore. Kissé eltátottam a szám.

- Honnan? - nyögtem ki.

- A hírek gyorsan elterjednek. Sőt amint megtudták ki vagy, azonnal jönni akartak. Nos, ahogy Miss Thompson fogalmazott: "Szeretnék egy jól irányzott, hatalmas rúgással indítani az említett fiatalember formás hátsója felé!". Ha engem kérdezel, roppant szórakoztatónak találtam a levelét - kuncogott Dumbledore, Sirius pedig hangosan felnevetett. Remus is szélesen vigyorgott rám, míg Lucius és Piton csak gúnyosan elhúzták a szájuk. Hah! Mardekárosok!

- Rendben. Állok elébe! Egyébként beszélni akartam önnel valamiről professzor... - kezdtem bele, de el is akadtam. Biztos, hogy jó ötlet Malfoy és Piton előtt ezt megbeszélni? Szerencsére Dumbledore válaszolt a kimondatlan kérdésemre.

- Mondhatod nyugodtan fiam. Ebben a szobában nincs olyan ember, akiben ne bíznék meg maximálisan - mosolygott az öreg, én pedig bólintottam.

- Persze. Tehát tudja, hogy Tűzmágus vagyok, ám fel nem foghatom, miért nem mondta el nekem, hogy maga ért egy keveset az öhm... vízhez. Uram - tettem hozzá a végére. Sirius és Remus látványosan meghökkentek, míg a két mardekáros arca szikla merev lett.

- Miért gondolod, hogy én Vízmágus vagyok Harry? - kérdezte komolyan. Hangosan felhorkantam.

- Most ugrat? Nyilvánvaló. Először is, ezek az átható kék szemek nagyon jellemzőek rájuk. Másodszor pedig láttam, amikor összecsapott Voldemorttal a minisztériumban. Víziók, uram. Az a gömb egyszerűen bámulatos volt, ha szabad megjegyeznem - mosolyogtam rá, mire felcsillant a szeme. Tényleg hihetetlenül kékek.

- Nagyszerű következtetés fiam, és igazad is van - ismerte be. A felnőttek nagyjából mind lefagytak.

- Ha helyesek a kutatási eredményeim, akkor rájöhetünk, hogy az első négy mágus akik valamilyen elem felett gyakoroltak hatalmat, a Roxfort alapítói voltak. A griffmadár vörös és arany színeivel a tüzet jelképezi, míg a kígyó csúszós és zöld. Víz. A borz egyértelműen a föld, ugyebár a sárga és fekete színekből kiindulva. Hollóháti pedig a sas jelképpel és a kék színnel a levegőt tartotta kordában. Számomra egyértelmű. Ám nyilvánvalóan ezek a képességek nem öröklődtek a vérvonalon keresztül, hiszen apám nem volt Tűzmágus - kezdtem el mesélni, és az utolsó mondatomra mind felpattantak. Csak Dumbledore nézett rám elgondolkozva.

- Tehát a Griffendél vonal a Potter családban van. Hm... Nekem is volt egy ilyen gyanúm... - felelte az igazgató. Ekkor azonban Sirius és a két pofátlan mardekáros felcsattantak.

- Mi? - kiáltották egyszerre. Én csak színpadiasan felálltam, majd meghajoltam.

- Bemutatkoznék uraim! Griffendél Godrik utolsó egyenesági leszármazottja, szolgálatukra! - mondtam komolyan, mire Piton és Malfoy csak néztek rám kissé meghökkenten. Ennyire szép "nemesi" megmozdulást még sohasem láthattak tőlem. Szinte egyszerre biccentettek, én meg rákacsintottam Siriusra, aki még mindig le volt fagyva.

- Ez sok mindent megmagyaráz - hallottuk meg Remust. Kérdőn néztünk rá.

- Ugyan már! Harry a velejéig griffendéles! A kard a második évében, és Fawkes ragaszkodása hozzá. Ha figyeltünk volna a részletekre, rájöhettünk volna! - közölte velünk, én meg visszahuppantam a fotelembe.

- Ez így van Remus. Ugyanakkor vannak bizonyos dolgok, amik később esetleg felvethetnek némi problémát - mondtam, mire Lucius gúnyosan elhúzta a száját.

- Mond, hogy nem magoltál be egy szótárat! - nézett rám, én meg bosszúsan felhorkantam. Öcsém! Így akarjon udvarias és tisztelettudó lenni az ember. Aztán végül is mégis mást mondtam.

- Nem. De tudja még mindig hasznosabb volt megtanulni választékosan beszélni, mint kék-zöldre veretni magunkat. A Durmstrang nem egy kellemes hely - néztem most célzatosan az igazgatóra, aki ez egyszer nem nézett a szemebe. Köszönömszépen!

- Vissza az elemmágiához. Tehát rájöttél némely dologra. Mire még? - kérdezte Remus. Előredőltem, és komolyan kezdtem beszélni.

- Az elemmágia önmagában nem hatalmas erő, ellenben az Alapítók mágiája annál komolyabb. Tulajdonképpen fogalmam sincs mekkora szinten állok, hiszen két Alapító tulajdonságaival rendelkezem, csakúgy mint Voldemort. Ő átadta bizonyos képességeit nekem a sebhelyen keresztül, viszont az ő testében az én vérem folyik. Ezért sem mehettek Dursleyékhez. A védelem ott már beengedné a kígyóképűt is... - mondtam, ők pedig csendben gondolkoztak.

- Mit javasolsz? - kérdezte Piton meglepően normálisan.

- Át kell kutatni a kastélyt. Voldemort, Mardekár Malazár segítségével született meg. A tudást pedig Tom Denem csak egyetlen helyről szerezhette meg - mondtam, mire értőn kapták fel a fejüket.

- A Titkok Kamrája - bólintott Dumbledore professzor.

- Úgy vélem időszerű lenne ott egy látogatást tennünk - mondtam megint szép választékosan, és csak vigyorogtam Malfoy gúnyos szájhúzásán.

- Le akarsz menni oda Potter? - villant meg Piton tekintete. Fogalmam sem volt, mit jelenthet az a villanás.

- Öhm... Igen? - mondtam, de inkább kérdésnek hatott. Egy pillanatra elgondolkodott, de aztán rám szegezte a sötét, kút-mély tekintetét.

- Egyedül mész, vagy vinni akarsz másokat is? - kérdezte csak úgy mellékesen. Eltátottam a szám. Nem gondolják, hogy egyedül átkutatom az egész kamrát!?

- A Kamra közvetlenül csatlakozik a Roxfort vízvezeték rendszerére, így igencsak sok időbe telne egyedül, professzor. Arra gondoltam, hogy talán az igazgatóúr, valamint Malfoy professzor, és ön jöhetnének velem. Na jó, még Draco és Hermione is. Jók rúnatanból, és Draco valami hihetetlenül érzékeny a mágiahullámokra. Segítségünkre lehetnek. A baziliszkusz már halott, de ki tudja mi lehet még ott lent.

- Rendben. Ti nem mentek majd a vonattal. Aznap reggel korán elmegyünk Roxfortba, és lemegyünk oda. Mire a diákok megérkeznek, remélhetőleg végzünk - állt fel Dumbledore.

- Remek! - pattantam fel, majd amikor összecsaptam a tenyerem, kis szikrák ugrottak le a bőrömről. Piton csúnyán nézett rám.

- Sajnálom... Az izgatottság.

10. fejezet: Érkezés, indulás

Mindannyian a szalonban ültünk, és én pedig épp a családfán próbáltam helyrehozni a kiégett lyukakat. Hát mit mondjak? Elég nehezen ment, mindenesetre Siriust már megoldottam és most éppen Andromeda képével voltam elfoglalva. A többiek vagy olvastak, vagy sakkoztak. Pansy pillantását pedig magamon éreztem, ahogy tetőtől talpig rajtam legelteti a szemeit. És hogy miért is voltunk mind egy helyen? Két jövevényt vártunk, akikért maga Dumbledore professzor ment el a Nemzetközi Zsupszhivatal angol központjába. Barbi és Oliver mindjárt itt lesznek. Kicsit féltem a találkozástól, hiszen ők évekig Alexius Black néven ismertek, erre kiderül, hogy egy bizonyos Kis Túlélővel laktak együtt ez idő alatt. Ekkor mintegy végszóra, kinyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta igazgatónk. Majd követte őt három pár láb lépéseinek hangja, és halk sutyorgás. A szalon ajtaja kinyílt, és a csendben egy sikítás hangzott fel.

- Lexi! - kiáltotta Barbi, majd a nyakamban landolt és arcomat beterítette egy nagy halom szőke haj. Hallottam mögöttem néhány meglepett kuncogást, és egy mérges levegővételt is. Ajjaj, Pansy...

- Szia Barbi! - köszöntem, majd lassan elhúzódtam. Könnyű mosoly ömlött el az arcán, majd odaengedte Olivert is hozzám.

- Haver! - küldött felém egy ezer wattos vigyort, és a német akcentusa mosolygásra késztetett. Kezet fogtunk, és meglapogattuk egymás vállát.

- Furcsa, Barbi szívecském, engem nem köszöntöttél így! De tudjuk, hogy Alex mindig is elsőbbséget élvezett - mondta egy vontatott hang az ajtóból, és amikor odanéztem, Brian ördögien vigyorgott ránk. Aztán minden olyan gyorsan történt. Barbi hirtelen megfordult, majd egy zsebkés landolt az ajtófélfában két centire Brian feje mellett. Többen is meglepetten kaptak levegő után, én meg csak fejcsóválva oda mentem és kirántottam a kést az ajtóból. Odadobtam Barbinak aki tökéletesen biztos kézzel elkapta a nyelénél.

- Ne húzd fel őt Brian! - mondtam, majd a kis műsorunk nézőközönsége felé fordultam. - Emberek, ők itt az igen kétes magatartású osztálytársaim! Barbara Thompson késdobáló művész, és Oliver Hoffman a kardforgatás és a kombinált varázslatok koronázatlan királya, valamint Briant már volt szerencséje mindenkinek megismerni, habár ez inkább balszerencse! - vigyorogtam a lazán ajtónak dőlő Brianre, aki csak a szemeit forgatta. Barbi felkacagott a megnevezésén, míg Oliver is nevetni kezdett. Vörös palástjukat ledobták, majd sorban köszöntek mindenkinek. Én közben a duzzogó Pansyhoz mentem, és felhúztam a fotelből, majd az ölembe húzva visszaültünk. A karjait a nyakam köré fonta, és hozzám simult. Ilyenkor minden olyan volt mint egy kiscica.

- Minden rendben? - súgtam neki, mire kaptam egy gyors, de lágy csókot.

- Kicsit furák, de nem vészes. Barbit nem kedvelem! - súgta vissza. Halkan kinevettem.

- Oh, igazán? És miért is nem? Ő mindenkivel ilyen! Nézd! - mondtam, majd a Draco és Barbi kettős felé néztem, és Draco épp most kapott a nyakába 55 kilónyi terhet. A vicces az volt, ahogy Gabi fújtatott erre. - Látod? Közvetlen és amint az előbb is láthattad a késes mutatványnál, a gátlásai is igen kicsik. Majd megszokod. Egyébként nagyon okos és jó a harcművészetekben. Kivéve a kardforgatást, mert ahhoz nem elég erős az izomzata, de nem is kell annak lennie, hiszen lány. Ha megismerted majd megkedveled - magyaráztam, ő pedig teljesen ellazult. Oliver, Barbi és Brian mosolyogva néztek ránk, és eszembe jutott, hogy ők még nem is tudnak Pansyról és rólam. Hát ez van.

- Kis figyelmet kérek! - szólalt meg Dumbledore, mire mindenki elcsendesedett. - Holnap délelőtt tízkor indul a vonat, és Barbara, Ginevra, Gabrielle, Pansy, Oliver, Brian és Ronald azzal fognak Roxfortba utazni - mondta, én pedig éreztem, ahogy Pansy megfeszül.

- És Harryék, Dumbledore professzor? - kérdezte szerelmem.

- Hermione, Draco és Harry, Perselusszal és Luciusszal térnek majd vissza, de nem a vonaton. Van még egy kis elintéznivalójuk - mondta és egyik fiatal sem mert kérdezni. Engem leszámítva persze.

- Egy kérdés - jeleztem, mire az igazgató kíváncsian nézett rám. - Hogy lesz a beosztás Albus? - kérdeztem és újfent megrökönyödtek a tegeződésen. Habár már csak a fiatalok.

- Jó, hogy megkérdezted! Természetesen a te tanulói jogviszonyod megszűnt a negyedik éved végén, ezért mivel minden új diákot be kell osztanunk egy házba, te is újra beosztásra kerülsz Harry. Gabrielle, Barbara, Brian és Oliver szintén. Még az elsősök előtt. És, hogy elkerüljük a háztársakkal történő esetleges atrocitásokat, Draco és Pansy lakosztályát kibővítettük, így egy fiú és egy lány hálót alakítottunk ki benne. Ott fogtok lakni év közben. Ettől függetlenül a házatok szerint kell órára járnotok, és a pontokat is onnan vonják le, esetlegesen adják hozzá. Az olyan versenyekre mint a kviddics, is ez vonatkozik. Mindenki jelentkezhet a csapatokban lévő megüresedett helyre, de csakis abba a házba, ahová osztották. A házaitok klubhelyiségeit is látogathatjátok attól függetlenül, hogy nem ott alszotok - magyarázta el, az én gyomrom pedig öklömnyire ugrott össze. A francba!

- Értettük uram! - mondtuk egyszerre, aztán mindenkit elküldtek aludni. Igaz, még nem volt késő, de holnap utazunk és még be sem pakoltunk, ráadásul holnap néhányan korán reggel indulunk.

***

- Jót ne halljak felőled! - ölelt meg Sirius indulás előtt. Szorosan kapaszkodtam én is belé, majd vigyorogva rábólintottam egyszerű kérésére. Aztán amikor elhúzódott a kezembe nyomott valamit.

- Mi ez? - kérdeztem, ő meg cinkosan rám vigyorgott.

- Egy oda-vissza tükör. Ha unatkozol, vagy hiányzom, hívj nyugodtan! - mondta, én pedig újra megöleltem. Kibontottam a csomagot, és a tükröt egy ezüst keret fonta körbe. A hátuljába pedig két szó volt belegravírozva. "Tekergők Mindörökre" Sablonos, de tudtam, hogy ez mekkora érték.
- Ez apádé volt, és a másik felé pedig az enyém. Már korábban oda kellett volna adnom, de most legalább nem hagytam ki.... - mondta, én pedig megint megszorongattam, majd hagytam, hagy búcsúzzon el Hermitől is. Még iszonyat korán volt odakint. Hajnali öt. Ronék még aludtak, így csendben kiléptünk a házból. Fagyos volt a levegő, és egyáltalán nem olyan amilyennek egy későnyári, ősz-eleji reggelnek kellett volna lennie. A dementorok jelenléte a városban nagyon is érzékelhető volt.

Mikor már mindenki kint volt, megfogtam Hermione és Draco karját majd hoppanáltam Roxfort nagykapuja elé. Piton, Malfoy és Albus ott vártak minket.

- Jó reggelt! - köszöntem, miközben átléptem a Roxfort védővarázslatain. Egy pillanatra vörös fény villant fel a kapun, majd ki is aludt. A sebhelyem kicsit megfájdult.

- Jól vagy? - kérdezte Mione, én meg csak bólintottam. Egy szót sem szóltunk, úgy haladtunk fel az iskolába. A második emeleti lány WC ajtaját belöktem, és beléptünk a homályos, nedves helyre.

- Ki van itt? - sipította egy hang, mire Malfoy és Piton pálcát rántottak, ellenben Hermione és Draco csak az egyik fülke felé néztek.

- Csak mi vagyunk Myrtle! - mondtam, ő pedig megjelent előttünk. Elmosolyodtam a durcás ábrázatán.

- Harry? - kérdezte nagyon meglepődve.

- Igen. Szia! - köszöntem kedvesen, mire ő majdnem sírógörcsöt kapott.

- Azt ígérted sokszor eljössz majd, ellenben egyszer sem jöttél! - rivallt rám, és hallottam ahogy a két mardekáros professzor halkan kuncog. Kösz!

- Egy másik iskolában tanultam, azonban ebben az évben visszajöttem, és ha megengeded, akkor tényleg meglátogatlak majd - mondtam teljesen udvariasan, mire megenyhült, sőt mintha kicsit kipirult volna szürke ábrázata.

- Megengedem, persze. Mit csináltok itt? - nézett végig rajtunk, majd Dumbledore professzor láttán elmosolyodott. - Tanár úr? - kérdezte Albust, aki szomorúan mosolygott rá.

- Jó reggelt kedvesem! - köszönt neki, nekem meg leesett, hogy Denem idejében Albus már átváltoztatástan professzor volt.

- Le akarunk menni az alagútba! - vágtam el a nosztalgiázást, Myrtle meg csak bólintott, majd sértődött képpel ellebegett.

- Modortalan voltál! - szólalt meg Hermione.

- Ugyan már! Amíg Százfűlét főztünk, ő gorombáskodott végig velünk... - szóltam el magam, mire Piton rám kapta a tekintetét. A fene...

- Mikor is? - kérdezte bársonyos hangon, én meg önkéntelenül is válaszoltam.

- Másodikban - meglepett, majd dühös volt. Hermione szánakozva nézett rám.

- Borzalmas, milyen hatással vannak rád a tanárok már! De most már mindegy! Másodikban főztük, hogy Harry, Ron és én leosonhassunk a mardekáros klubhelyiségre, és kifaggassuk Dracót a kamráról. De aztán történt egy incidens a macskaszőrrel, így én nem mentem. Csak ők, mint Crak és Monstro. Tudom, hogy legalább ötven ponton megsértettük a házirendet, de könyörgöm! Másodikosok voltunk! - hadarta Hermione.

- Ez azt jelenti, hogy többet nem lopnátok a készletemből, és nem tennétek meg újra, ha szükségesnek gondolnátok? - kérdezte Piton, mi pedig inkább nem válaszoltunk.

- *Tárulj!* - sziszegtem, mire a csap fedele felemelkedett, majd szétnyílt. Hermi és Draco szájtátva nézték. - Menjünk! - mondtam, majd beugrottam a sötét lyukba. Hallottam még a méltatlankodó hangokat fentről, aztán már csak csúszásom hangja és a légáramlat zúgott a fülemben. Lendületesen seggre érkeztem meg lent, majd leporoltam magam és egy tisztítóbűbáj után vártam. Hermi volt a következő, majd Draco, Albus, Malfoy és végül Piton. Kissé morogtak a bejutás módja miatt, de én csak vállat vonva kinyitottam egy újabb ajtót. Itt volt a kígyó bőre és a beomlott fal. Átmásztunk a kis résen, majd kinyitottam a terembe vezető vastag zárat is. Odabent már érezhető volt az a szag ami akkor keletkezik, mikor egy szerves dolog rothadásnak indul. A kígyó teste azonban még mindig úgy festett, mintha tíz perccel ezelőtt múlt volna ki. Gondolom egy ilyen hosszú életű állat strapabíró teste lassan bomlik le. Érdeklődve nézelődtünk, én pedig megálltam Mardekár szobra előtt.

- Most merre? - kérdezte Draco, aki kissé elámulva nézett körbe, és épp a baziliszkusz testét vizsgálgatta, ugyanúgy, mint az igazgató és a két tanár is.

- Egyenesen Mardekár szájába - mondtam és felböktem a szoborra. Mellém álltak, majd felidéztem mit mondott Denem régen. Sziszegve kimondtam a jellegzetes mondatot, mire a szája kinyílt.

- Mit mondtál? Ez nem a szokásos tárulj volt. - Nézett rám Hermione kissé összezavarodva. Elvigyorodtam.

- Szólj hozzám Mardekár Malazár, a roxforti négyek legdicsőbbike! - mondtam mosolyogva, mire Piton kezdett morogni, de a hangja nagyon is szórakozott volt.

- Milyen szerény! - jelentette ki, és én csak vállat vontam, majd felmásztam a szoborra. Követtek, és egy alagútban találtuk magunkat. Kétfelé ágazott el. A bal oldali folyosó egy kisebb terembe nyílt, és amikor fényt varázsoltam a pálcámra, már tudtam mi ez. A hatalmas szénahalom, a sok döglött állat csontja... a kígyó fészke. Undorító... Gyorsan kihátráltam, majd a másik alagút felé vettük az irányt.

11. fejezet: Beosztás és egyéb izgalmak


- Ez izgi lesz! - kuncogott Barbi, ahogy az elsősök előtt álltunk fent a lépcsők tetején. A kicsik félősen néztek ránk, hiszen mi azért nem kis izomzattal rendelkeztünk, míg a lányok annyira szépek voltak, hogy rájuk nézni is illetlenségnek tűnt számukra. Magamban egész jól mulattam az arcukon, és azon, ahogy azt találgatják, miféle szörnyeteg is az a Teszlek Süveg. Majdnem hangosan fel is nevettem, ahogy önkéntelenül legilimentáltam az egyik fiút. Sárkányokra, dementorokra, trollokra és egyéb szörnyekre számított. Mégis miket tömnek ezeknek a kölyköknek a fejükbe? Nagyot sóhajtva megigazítottam a palástot a vállamon, majd a látványosan unatkozó Brianre néztem.

- A végén még itt alszol el... - kötöttem bele, mire rám vigyorgott.

- Áh, mindketten tudjuk, hogy most fognak félholtra kínozni minket. De ne félj Lexi drága, hoztam magammal vérpótló főzetet! - mondta fennhangon, mire néhány elsős elsápadt, egy kislány meg majdnem sírva fakadt. Tuti hugrabugos lesz...

- Brian, állj már le! Halálra rémíted őket! - szidta meg Gabi ezt az idiótát. Brian akkora egy marha...

- Csodálatos ez az épület! Barátságos és világos. A legjobb viszont ez a meleg! - áradozott Oliver. Egészen átszellemült arcot vágott. Brian és én összevigyorogtunk, de nem oltottuk le szegényt. Szokatlan lehet neki ez a barátságos környezet hat év Durmstrang után. Ekkor viszont minden kicsi ledermedt, és mi is odanéztünk. McGalagony szigorú, merev arcvonásokkal nézett ránk. Azonnal katonás rendbe vágta mindenki magát, és esküszöm, hogy láttam erre megrándulni a szája szélét. Belekezdett szokásos monológjába, amit nekem már volt szerencsém egyszer végighallgatni. Nem túl feltűnően végignéztem a kis csapatunkon. Barbi, Gabi és Oliver figyelmesen hallgatták volt házvezetőm, míg Brian igyekezett nem felröhögni a rémült gyerekek láttán. McGalagony személyisége néha már súrolja Piton lehengerlő stílusát, de azért sohasem üti meg azt a szintet. A tanárnő ekkor végigmért minket, majd elégedetten biccentett, bár az elől gondosan beállított méregzöld tincsekre egy kicsit grimaszolt. Hát nem griffendéles szín az biztos...
- Most pedig jöjjenek velem, mivel odabent már várják önöket! - mondta, majd a kicsiket előre engedve követtük. Az előttem lépkedő nagyjából harminc gyerek kettes oszlopba fejlődött. Mi kicsivel lemaradva, de ugyanúgy kettesével mentünk. Engem löktek közvetlenül előre, mellém pedig Brian állt be, büszkén feszítve. Halkan nevettem, de McGalagony szúrós tekintete elég volt, hogy rendezzem arcizmaimat. Mögöttem jött a Barbi-Oliver páros, és már csak azért, hogy Gabi ne legyen olyan egyedül, elénk tereltük. Ekkor viszont a Nagyterem ajtaja kinyílt, és a diákok elcsendesedtek. Barbi és Gabi magassarkúja kopogott a síri csendben. A diákok döbbentek néztek ránk, majd lassan mindenki észrevette a heget a homlokomon, ami elég nagy felbolydulást okozott. Suttogások és zavart morgások keveredtek a hirtelen vett éles légvételekkel. Brian alig érezhetően oldalba bökött, és amikor odanéztem, láttam hogy beharapja a száját, úgy igyekszik visszafojtani a röhögést. Hah... Észrevettem Pansyt, aki a tekintetem kereste, a Mardekár asztalánál, amikor pedig pillantásunk találkozott, rávigyorogtam. Elmosolyodott, majd súgott valamit Greengrassnak, aki aztán megdöbbenve nézett rá, majd rám is. Rákacsintottam a lányra, mire elpirult. Halkan kuncogtam, és McGalagony pillantására inkább megpróbáltam köhögésnek álcázni idiótaságom.

Végül megálltunk az emelvény előtt, ahol a tanári kar ült. Piton és Malfoy ott feszítettek az asztal szélén, amely a Mardekár asztalához esett a legközelebb. Dumbledore viszont szólásra emelkedett.
- Jó estét az elsősöknek és minden kedves diákunknak! Mint azt bizonyára észrevettétek az idén új diákjaink is lesznek. Négy tanuló a Durmstrang Mágusképzőből, míg egy tanuló a Beauxbatons Akadémiából. Őket is beosztjuk, és velük fogunk kezdeni. Kezdődjék hát a beosztás! - mondta, és a sutyorgás megint felélénkült. McGalagony előrelépett, majd elkezdődött ez a rémálom...

- Gabrielle Delacour! - mondta, mire Gabi kecsesen fellépkedett az emelvényre. Világoskék uniformisa szinte világított a terem egyhangú feketéje mellett. Persze... a mi vörös palástunk se tűnt ki nagyon... áhh... A süveg nem gondolkozott sokat.
- HOLLÓHÁT! - ordította, mire Gabi elmosolyodott, és egy néma bocsit tátogott oda Dracónak. Hm.

- Oliver Hoffman! - mondta a tanárnő, és Oliver is elég határozottan lépett fel. Na ja, már nem vagyunk kis törpék. A süveg hozzá sem ért a fejéhez.
- HOLLÓHÁT! - hirdette ki a fejfedő, és a Hollóhát asztala megint tapsviharban tört ki. Mondjuk most a lányok sikítása volt a leghangosabb.

- Harry James Potter-Black! - szólt hangosan McGalagony, és a nevem utolsó része elég megrázó lehetett, mivel egy légy zümmögését is meghallottuk volna a teremben beállt csendben. Felléptem, nem törődve a bámulókkal, majd a süveg is a fejemre került.
- Áh! Már megint te... Legutóbb engedtem neked, de ezúttal nem tehetem. Már nem vagy griffendéles! - mondta egy enyhén kötekedő hang a fejemben, és mielőtt tiltakozhattam volna, már kiabált is az az átkozott tökfedő.
- MARDEKÁR! - hirdette, mire végre megtört a csend. Brian felnevetett, én meg oldalba vertem amikor elmentem mellette. De a terem többi részében inkább felháborodásuknak adtak hangot a diákok. Azért magamban erre számítottam már napok óta. Tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit. Gyorsan becsúsztam Pansy mellé, aki egy gyors, de szerelmes csókkal köszöntött. Megfogtam a kezét, amit ő az ölébe húzott. Velem szemben ült Draco, akinek egy pacsit adtam, majd összevigyorogtunk.

- Brian Aaron Prewett! - szólt a tanárnő, míg Brian enyhe mosollyal felment. A süveg ugyanúgy, ahogy Oliverhez sem, hozzá sem ért hozzá, de már ordított is.
- MARDEKÁR! - hirdette, mi pedig állva tapsoltuk őt meg. Bezuhant mellém, majd amikor Barbi is Draco mellett foglalt helyet, Dumbledore szólásra emelkedett.

- Ez az év kicsit eltér majd a többitől! Az új tanulóink Mr. Malfoy és Ms. Parkinson lakosztályában lesznek elszállásolva, amit ehhez mérten kibővítettünk. Azonban, ők feltétel nélkül látogathatják a házaik klubhelyiségét. A pontokat is a házuk kapja vagy veszíti el a kihágásokért, esetlegesen a jutalmazásokért. A házuk sportcsapatában is ugyanúgy játszhatnak. Tehát, minden szabály vonatkozik rájuk is ugyanúgy, mint mindenki másra, csak nem a hálókörletükben fognak aludni - jelentette ki, és a szabály áthágós résznél rám összpontosított. Most miért? - Az általános szabályok is érvényben maradnak. Főleg az elsősöknek mondom, a Tiltott Rengeteg mindenki számára tiltott terület! Sajnos mint minden évben, idén is változás történt a tanári karban. A sötét varázslatok kivédését ebben az évben Lucius Abraxas Malfoy fogja tartani. Sok sikert tanár úr! - fordult felé Dumbledore, és a teremben szolid taps vette kezdetét.

- Öcsém! Apád mennyire teljesen elégedett magával! - közölte Dracóval Barbi a nyilvánvalót. Brian, Pansy és én felnevettünk, sőt még Draco is elmosolyodott.

- Igen, de tudod rend is lesz az óráin! - közölte egy kis gúnyossággal a hangjában. Elgondolkozva néztem a szőke tanárra, aki Pitonnal együtt engem bámult. Ja! Mardekáros lettem látjátok? Vigyorogva néztem az ifjabb Malfoyra.

- Tényleg? Majd meglátjuk! - mondtam, és Briannel összenéztünk. Ez semmi jót nem jelenthet Lucius számára.

A vacsora egész normálisan zajlott le, de valamiért a zöld-ezüst asztal egy része nagyon csendes volt. Mi nevettünk, beszélgettünk, és jóízűen ettünk, míg azon a részen pusmogtak és igyekeztek tudomást sem venni rólunk. Aztán a tanárok szép lassan elszivárogtak, és a végén már csak Flitwick, Bimba, Malfoy és Piton maradtak ott. Mi még töklét iszogattunk, és a desszert maradékát eszegettük, közben Gabi és Oliver is átültek hozzánk. Pansyt kényelmesen átkaroltam, és ő az oldalamnak dőlt. Barbi elég csendes volt, amit nem tudtam mire vélni.

- Baj van Barbi? - kérdeztem rá végre, ő meg csak vállat vont, majd alig észrevehetően az asztal túlsó vége felé nézett. Ott egy magas, fekete hajú, sötét bőrű srác ült. Blaise Zambini. Kezdtem sajnálni őt. Tudta, hogy az a srác halálfaló ivadék, és ezért nem engedhette meg magának, hogy kezdeményezzen. Mélyen a szemébe néztem, és úgy mondtam.

- Minden rendben lesz - mosolyogtam rá, mire ő is megeresztett egy halvány mosolyt, majd bólintott. Lassacskán végeztünk, és amikor épp indulni készültünk, egy csapat lépett oda hozzánk. Felhúzott szemöldökkel néztem rájuk, és Theodore Nott lépett elő, valami nevetséges fensőbbségérzettel az arcán.

- Ejnye, ejnye, ejnye... Már mennétek is Potter? Vagy legyen inkább Black? - kérdezte gúnyosan, és annyira lesajnálóan nézett végig rajtunk, hogy rögtön dühbe jöttem. Aztán okklumentálni kezdtem, de valami iszonyat erősen, és vidáman elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá, miközben leintettem Briant és Dracót, hogy maradjanak. Már ők is mozdultak volna, hogy megátkozzák ezt a szemetet.

- Melyik rémiszt meg jobban Nott? - kérdeztem halkan, ő meg felnevetett. Szívből jövően kacagott. Újra felvettem egy nagyon is érdeklődő arckifejezést, és vártam amíg lenyugszik. Amikor ez sikerült neki, ő is lehalkította a hangját, bár szinte az összes ott maradt diák hallott minket. A szemem sarkából láttam, ahogy Ron, Hermione, és Ginny is csatlakozik hozzánk.

- Miből gondolod, hogy egy olyan félvér senki mint te, bármi ehhez hasonló érzést idéz fel bennem. A Black nevet meg sem érdemled, mivel csak a véráruló keresztapád után hívnak így. És a Potter vérvonal? Anyád szennyezte be a mocskos sárvérével! - röhögött, és a mögötte állók is hangos röhögésbe kezdtek. De engem ez már nem érdekelt. Elkaptam Nott gallérját,, és rálöktem a Hollóhát asztalának a szélére. Főlé hajoltam, és az arcába sziszegtem.

- Tudod milyen érzés az, amikor elolvadnak a csontjaid a testedben? Nem? Az kár, de ha továbbra is így viselkedsz, egyszer megmutathatom. Te nem ismersz engem Nott. Rossz emberrel kezdesz ki! - préseltem ki a szavakat, és már majdnem úgy hangzott mint a párszaszó. Nott eddig elfordította a fejét, ám most rám nézett, egyenesen a szemembe, és megrémült. Láttam rajta, és tudtam mitől van. Annyira dühös voltam, hogy éreztem a forróságot, ami izzó lávaként akar kitörni belőlem. A szemem színe megváltozhatott. A tűzmágusok szemszíne vörös lesz, ha túlságosan nagy érzelmi hatás éri. Ha dühösek, gyűlölnek, megrémülnek. Negatív érzelmek.

- Nagyuram... - suttogta Nott, én pedig keserűen felnevettem. Amikor újra ránéztem még zavartabb volt.

- Óh, nem. De ezerszer rosszabb leszek, ha a családomat vagy a barátaimat bántják. Kipróbálod? Nem ajánlom... Mond csak Nott! A te családod milyen emberekkel díszeleghet? Apád, anyád, a nővéred aki tavaly előtt végzett a Durmstrangba... Kit szolgáltok? Aranyvéretek ellenére nem vagytok többek egy koszos szolgánál. Ezen kellene elgondolkoznod Theodore! - mondtam halkan, majd elindultam kifelé. De persze most is mint mindig, megállított egy hang.

- Mr. Potter és Mr. Nott. Az irodámban várom önöket tíz perc múlva, díszes kompániájukkal együtt. Csak a mardekárosok. Ms. és Mr. Weasley, Ms. Granger, magukat várja McGalagony professzor! Ms. Delacour és Mr. Hoffman! Önökkel Flitwick tanár úr szeretne beszélni. Most pedig mindenki másnak takarodó! - közölte hideg, nyugodt hangon. Pff... Erősen lezárt elmével, érzéstelen arccal fordultam vissza. A társaság kissé visszahőkölt a szememtől. Ezért valószínűleg még mindig vörös. Ez van.

- Igenis Piton professzor!