Szeretlek Harry Potter!
"Csak emlékezz rám, és arra, hogy az életed te irányítod! Szeretlek!"
Villódzik fejemben ez az egy mondat, már hetek óta. Te mondtad, ez az utolsó amit mondtál nekem. A mai napig magam előtt látom a könnyes szemeid, és a fájdalmas tekinteted. Nem tehettem mást, akármennyire is Szeretlek.
Egy szó, ami akkor, amikor kimondtuk, mindent megváltoztatott körülöttünk. Utólag úgy tűnik mégsem eleget. Szeretlek.
De rajtunk kívül úgy tűnik mindenkinek igaza volt. Egy Malfoy és egy Potter sohasem lehet együtt. Apám és a Nagyúr, már az én uram is, mindent elvettek tőlünk. Ellöktelek magamtól, ellöktél magadtól, mert féltettelek, mert féltettél. Szeretlek.
A könnyeid, amiket az ujjaimmal töröltem le azon az estén, még mindig égetik a bőröm. Az utolsó mondat amit mondtál, örökre megmarad bennem. Szeretlek.
Kötelesség. Kinek mit jelent. Nekem, hogy játsszam a hűséges és odaadó halálfalót, neked, hogy hős legyél. Kettőnknek? Nos, egyenlő a halállal. Ez olyasmi, ami egyenlőre nem lehet a miénk. Szeretlek.
A forró éjszakák. Azok, amiken az ujjaimmal a hátadba, a karodba, az ébenszínű hajadba martam. Életem legboldogabb időszaka. Életem legszebb négy hónapja. Szeretlek.
Aztán eljött a nap. Elhagysz mert hős vagy, mert annak kell lenned, és mert én vagyok a sötétebbik feled. Annak kell lennem. Nem érdekel, érted megteszem. Szeretlek.
Vér, fájdalom, bosszú és a halál szaga. Csata. A végső csata. Zihálva, döbbenten elnyílt ajkakkal néznek téged, köztük én is, bár nagyon remélem, az én tekintetemből inkább a büszkeség süt. Szeretlek.
Ott állsz. Ott állsz a halott felett, és egy mondatot suttogsz, amit senki más nem hall, téged mégis feloldoz. "Utolsó ellenségként a halál semmisül meg."Szeretlek.
Immáron a gonosz halott, te pedig felnézve az iszonyú csendben az én tekintetem keresed. Végül az én ezüstjeim összeláncolódnak a te smaragdjaiddal. Szeretlek.
Elindulsz felém. A kezemből a pálca már rég kihullott, és hiába vagyok halálfaló, nem menekülök. Nincs miért. Csak te maradtál nekem. Apám és a csatlósok elestek. Szeretlek.
Ideérsz, felemeled a kezed, megérinted az arcom.
- Élünk... - suttogod olyan halkan, hogy csak kevesen hallják, de számomra minden szavad érthető és világos.
- Én érted, és te értem - ölellek magamhoz, és csak mi létezünk. Nincs halál, nincs létezés, csak élet.
- Szeretlek - mondod, majd megcsókolsz, amiben érzem a fájdalmad és a hiányt, amit a köztünk lévő távolság okozott.
- Én is szeretlek - mondom ki immár hangosan amit gondolok. Elmosolyodsz, majd amikor körbepillantasz a szemed a bűntudattól csillog.
- A bűntudat az, ami megtisztít - lehelem halkan, mire felém kapod a fejed.
- Az, ami mind a kettőnket megtisztítja - válaszolod, majd a hoppanálás okozta érzés az utolsó ami megmaradt a régi életemből. Itt egy új, csak veled és senki mással. Elbújunk a világ elől, a következmények elől menekülünk. Csak mi ketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése