Pártfordulás - 2. rész

2. rész

Elég későn ébredt, már délután kettő felé járt az idő. Egy házimanó ételt hozott neki, ő pedig elküldte a manóval Lucius pálcáját a gazdájának. Mégse mászkáljon pálca nélkül. Lassan, még egyszer, pontosan átgondolta, hogy mit is tett tegnap este. Tudta, hogy Voldemortnak nem elég az ő adott szava, ezért valami súlyos dolgot kér majd tőle, ami társhoz méltóan hozzáláncolja. Harry majdnem biztos volt abban, hogy nem a Sötét Jegyet fogja megkapni. Egy sóhajjal kivette a nadrágzsebéből lekicsinyített ládáját, majd egy alsót keresett belőle elő. Elvonult tusolni, és amikor végzett, a szoba hatalmas szekrényéhez bandukolt.

Haja még mindig vizesen csillogott, mely most kieresztve a vállaira hullott, és az arcába lógott. Hátrasimította a nedves tincseket, és kiemelt egy fekete bársonytalárt a szekrényből. Mellé egy bő, csuklyás, fekete selyemköpenyt húzott, majd csizmája felvétele után elindult lefelé. A Kúria hatalmas volt, de ha a főútvonalon mész, nem tévedhetsz el. Márpedig a fekete márványlépcső közvetlenül a főútvonalhoz tartozik. Amint leért a hallba, kissé megdöbbent a rengeteg halálfaló látványára. Az egész belső kör ott volt, és italozgattak, vagy rosszindulatúan felnevettek valamin. Ah, alighanem egy szokásos világuralomra igyekvő nap...

Harry a csuklyája által biztonságba rejtett arcán kárörvendő mosoly terült el. Dumbledore kibaszottul rácseszett! Amint megjelent, egy részük elhallgatott, majd szinte teljesen megrökönyödtek, ahogy belépett a bálterembe és becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudták ki ő, egyedül talán Lucius, de valószínűleg parancsot kapott, hogy ne áruljon el semmit sem.

- Reggelt, Harry - köszöntötte egy jeges és nyugodt hang.

- Rowle! - biccentett Harry, és már érezte is, hogy mennyire tetszik Voldemortnak az, hogy ezt a nevét használja.

- Ha valóban komolyan gondoltál mindent, akkor létre kell hoznunk egy biztosítékot erre. Nem kockáztatok, senki kedvéért sem - állt fel Voldemort és Harry elé sétált. Nagyon közel állt meg hozzá, annyira, hogy érezte magán a fiú meleg, forró leheletét.

- Lélekkötés, nemde? - kérdezte Harry, aki pontosan utánaolvasott ezeknek a dolgoknak.

- Igen. A legfőbb közös dolgot fogjuk felhasználni, így az a szimbólum kerül a testünkre. A lélekkötést párszaszóul végezzük el. Terveim szerint egy kígyó fog mindkettőnk testén, pontosabban a lapockáján helyet foglalni. Benne vagy? - kérdezte a Nagyúr, és figyelmesen nézte a fiatalember arcát. Az csak biccentett, majd köpenyét ledobva és talárja felső részéből kibújva, meztelen felsőtesttel sétált oda elé. Elámulva nézte, ahogy Harry lefejti róla is a talárt, és megszabadítja deréktól felfelé minden felesleges anyagtól.

- Ugye tudod, hogy a kötés után néhány nappal valóban össze kell kötnünk magunkat? - kérdezte kissé rekedten Harry, ahogy letolta az izmos vállakról, mellkasról és karokról a ruhát. És Harry kifejezetten élvezte, csaknem vággyal töltötte el a tudat, hogy összeköti a már félig egyébként is egybeforrt lelküket. Mert ennek a szertartásnak három része van.

- Áldozat, megjelölés, egyesítés. Tudom, te romlott kölyök. Mond Harry, belegondoltál már abba, hogy mennyire egyek vagyunk mi ketten? - súgta a fülébe Voldemort, amitől Harry egészen megremegett. Na, ez nem afféle félős remegés volt, csupán az ismerős ismeretlen felderítésének izgalma, vágy és persze kíváncsiság, mert el kellett ismernie, Voldemort teste nagyon kívánatos volt.

- Áldozat, vagyis vér a testemből. Megjelölés, vagyis jel a testemre. Egyesítés, mely összeköti testünk-lelkünk. Aktus. Tisztában vagyok vele, Rowle - jelentette ki Harry, miközben pálcája nyomán a tenyerén kis seb nyílt fel. Az élénkpiros vér folyni kezdett belőle.

- A vérünk ugyanaz, ezt kihagyhattuk volna - jegyezte meg a Nagyúr, de azért ő is megvágta magát. - Persze, jobb, ha biztosra megyünk, és friss lesz. - Azzal tenyerüket összeszorították, és vérük elkeveredett a kezükben. Erősen fogták egymás kezét, és Denem az ajkaihoz emelte az összekulcsolódott kezüket. Néhány kósza vércsepp kiszabadult az ujjaik között, ezt pedig most élvezettel nyalta le a fekete mágus. Figyelte, ahogy a smaragd tekintet teljesen elsötétül, és már alig várta, hogy együtt töltsék azt az éjszakát, ami kellett az utolsó részhez.

Harry maga sem értette, mi történik, csak azt, hogy végre megtalálta önmagát, és azt, amit akart. Amit egy mélyre eldugott pici része mindig is akart. Vad, erkölcstelen, pusztító énje most a felszínre vágyott, és Harry úgy gondolta, kíméletlenül szabadjára ereszti azt. Már nem Harry Potter volt. Családja, barátai, Remus és végül Mordon ezt teljesen eldöntötték. A haláluk mindent eldöntött. Nem maradt kiért harcolni, az pedig már lényegtelen, hogy egyedül, vagy valaki más mellett lenne sötét vezető. Már nem maradt benne fény.

Harry felemelte a pálcáját, majd Denem bal karja alatt átnyúlva, pálcája hegyét annak lapockájára nyomta. Voldemort követte a példáját, és együtt suttogták el a mondatot.

- :: Megjelöllek téged az örök kapoccsal, megjelöllek a birtoklás jelével, megjelöllek a lelked felének tulajdonosával :: - sziszegték, mire vörös fénnyel kezdett égni a válluk, és kirajzolódott rajta két vörös kis vipera. Lihegve álltak egymással szemben, majd elengedték a másikat, és felöltöztek. A kezükön lévő sebet nem gyógyíthatták be, hiszen a szertartás harmadik részével gyógyul majd be, így gyógyítva egymás testét, lelkét.

- Nem gondoltam volna, hogy belemész. Vacsorát? Egy óra múlva kezdünk - ment el egy tálcákat tartalmazó asztalig Denem, miközben beszélt.

- Komolyan beszéltem, úgy csinálsz, mintha még mindig egy gyerek lennék, holott már évek óta felnőttnek számítok, te is tudod. Itt lesz a kis patkány? - kérdezte Harry, miközben elállította a kezén lévő seb vérzését, és egy fürt szőlőt kapott fel.

- Itt lesz, hiszen megmondtam, nem? Mit is tervezel ellene? Ő az egyetlen animágus a halálfalóim között - csóválta meg a fejét a férfi.

- Az a kis patkány már egyáltalán nincs hasznodra, te mondtad. Draco mikor kapja meg a Jegyet? Ő is animágus. Ha jól sejtem, még Lucius sem tudja. Nem érezted még meg rajta? - érdeklődött szemöldökét felhúzva Harry. Voldemort leült a díszes székbe, és onnan kedvtelve nézte a kívánatos fiatalembert. Mert Harry Potter az volt számára, főleg egy félkész lélekkötés vonzása miatt is.

- Nem vettem észre, de Nagini említett valamit. Rendben, akkor a vizsgák után Draco megkapja a Jegyet. Akkor majd ő is be tud jutni Roxfortba. Milyen állattá alakul át? - kérdezte a Nagyúr.

- Igazi mardekáros. Kígyóvá, de nem mérges vagy mágikus. Egy nagyméretű sötétkék sikló alakját ölti fel. Olyankor, abban a formában, megérti a párszaszót is. Kipróbáltam. Mikor hívod be őket? - kérdezte Harry, miután elrágcsált egy szendvicset meg a szőlőjét. Rowle egy pohár vörösbort nyújtott át neki, majd felöltötte magára vissza a sötét köpenyt. Csuklyáját lehúzta teljesen, így a fél arcát, azaz orrtól felfelé, eltakarta a ruhadarab.

- Menj, foglalj helyet, én pedig hívom őket! - intett Voldemort Harrynek, aki rögtön leült egy sötét sarokban lévő kényelmes fotelbe. A teremből ez a hely teljesen láthatatlan, de Harry mindent látott a többiekből. Figyelte, ahogy Voldemort lehunyja a szemét, majd nyílik az ajtó, és bevonulnak a köpenyes alakok. Harmincnégy embert számolt meg. Nagini közben sziszegve csúszott az ölébe.

- :: Mit tervezel, Harry? :: - kérdezte az állat, mire Harry végigcirógatta a fejét, és testének azt a részét, amit elért.

- :: Meglátod majd, remélem éhes vagy! :: - suttogta Harry vissza a kígyók nyelvén.

- Áh, hű halálfalóim, annak a bizonyos belső körnek tagjai, legyetek üdvözölve! - nyájaskodott a Nagyúr, mire mindenki térdre vetette magát.

- Nagyuram! Híreket hoztam! - lépett elő egy magas szikár alak. Harry elmosolyodott. Piton.

- Halljam, Perselus! - intett kegyesen Voldemort, miközben helyet foglalt trónján.

- Potter eltűnt. Dumbledore égre-földre keresi, ám biztos forrásból tudom, hogy önszántából hagyta el a kastélyt. Az összes holmiját elvitte, kivéve néhány elnyűtt ruhadarabot és az iskolai talárokat, tankönyveket - jelentett hűségesen a professzor.

- :: Ijessz rájuk! :: - suttogta Harry Nagininek olyan halkan, hogy csak ő értse. Erre a kígyó kisiklott a sötét sarokból, és bekúszott a halálfalók közé. Mind félték az állatot, hiszen nem egyszer előttük falt fel több embert is. Ahogy elhaladt egy-egy ember mellett, azok jól láthatóan megborzongtak.

- Köszönöm az értékes információt, Perselus, de ennek tökéletesen tudatában voltam. Egyéb? - legyintett szolgája felé Voldemort.

- Nincs, Nagyuram! - hajolt meg mélyen a professzor, majd elhátrált a többi közé.

- Rendben. Féregfark! - hívta azt a nyomoronc, halálraítélt patkányt.

- I-igen, Nagyu-uram? - cincogta a zömök férfi, és térdre esett. Már majdnem hasalt. Szánalmas, mennyire retteg.

- Nemrég a tudomásomra jutott egy igen érdekes információ. Nem szeretnél még most közölni velem valamit? - kérdezte kényelmesen Voldemort, és vörös szemeit a férfin tartotta, miközben kezében forgatta tiszafa pálcáját.

- Ne-nehem, Nagyuram! Hű halálfalód vagyok! - mondta kicsivel hangosabban, ám még mindig eléggé vékony hangon.

- Hm...hű halálfaló. Vagy inkább csak beszari? - kérdezte ekkor Harry halkan, és minden fej a sötét sarok felé fordult. Látni nem láthatták, és a hangját sem ismerhették fel, ám kissé megremegtek, amikor a vékony, csuklyás alak előrébb lépett.

- Oh, milyen türelmetlen vagy! - kuncogta a Nagyúr, ám ez a kárörvendő, gyilkos gesztus inkább volt félelmetes, mint pozitív reakció.

- Tizenhat éve megérdemelné... - sóhajtott fel drámaian a fiú, majd pálcáját a reszkető alakra irányította. Az megfeszült, mint a gitárhúr, és a levegőbe emelkedve, láthatatlan keresztre feszítették. Már halkan nyöszörgött, és elszorult a torka a félelemtől.

- Nagyuram, kérlek! Soha nem árulnálak el! - visította a rágcsálószerű alak.

- Árulás? Ugyan, nemrég megbizonyosodtam felőle, hogy egy áruló sincs köztetek. Végre beláttátok, hogy Dumbledore elveszett. Azt ajánlom, maradj csendben, mert aki előtted áll, csak még jobban élvezi majd hangos sikolyaidat - felelte hidegen Voldemort. Féregfark abbahagyta a nyavalygást, és figyelmét teljesen az előtte álló sötét alakra fordította.

- Ügyes vagy, Peter. Félj csak, van mitől - susogta Harry, majd csuklyáját hátradobta, így felfedte arcát. Pettigrew rémülten felsikított, a többi halálfaló pedig felhördült. Majdnem mindenki lekapta az álarcát, csakhogy jobban lássák a fiút.

- Ha-Harry! De jó, hogy újra látlak! Légy jó fiú, és engedj le! - könyörgött mézes-mázosan a csökött agyú, kifeszített halálfaló. Harryt nemcsak meglepték ezek a szavak, de mélységesen meg is döbbentették. Hangosan felkacagott, amitől egy újabb borzongáshullám futott végig a tömegen.

- Jó fiú? - kérdezte veszélyes hangon, miután alábbhagyott nevetése. Erősen elkapta a féreg állát, ami hangosan reccsent. Na nem azért, mert az ő karcsú alakja annyira megerősödött volna. Nem. Egy ügyes pálca nélküli csonttörőátok megtette helyette. Pettigrew felordított, ám Harry egyetlen csendes szavára némaságba merült inkább. - Nézz rám, és merd még egyszer ezt a szemembe mondani. Nézz a szemembe. Mond, mit látsz, te áruló gyilkos - kérdezte keményen, mire a férfi most először mutatta meg, miért is lett igazán halálfaló.

- Igen, kicsi Harry. Áruló, gyilkos. Halálfaló vagyok, akik ezt teszik. Kár már keseregni. A mocskos sárvérű anyád eltaposták, akárcsak az apádat - mondta, majd gúnyosan elmosolyodott, már amennyire egy törött állkapocs ezt engedi.

- Így van. De elfelejted, ki áll veled szemben. Én is eltapostam azt az embert, aki megölte őket, mindössze egy évesen - közölte Harry higgadtan, mire a halálfalók újra levegőért kaptak.

- :: Még egy ilyen, és halott vagy, édesem :: - morrant fel Rowle a háta mögött lévő ülőhelyéből.

- :: Oh, bocsánat. Fáj az igazság? Nekem is fájt, és szokott is, édesem :: - nézett hátra Harry a válla felett. Voldemort Nagyúr lassan felállt, majd az immár teljesen felé forduló Harryhez sétált. Egészen közel sétált hozzá, az orruk szinte összeért. Harry ámulva nézte, ahogy lélektársa felé közeledik. Fekete haja csillogott a gyertyák halvány fényében, és vörös szeme most különösen izzott. Fekete talárja körülölelte, és inkább emlékeztette valamiféle jeges fuvallatra, mint ruhára.

- :: Ha nem lenne az enyém a formás kis segged, ezért már megöltelek volna :: - sziszegte szinte hangtalanul a Nagyúr. Harry közelebb hajolt, és a választ már a másik nagyon finom és puha ajkaira suttogta.

- Még nem a tied, de az lesz, megegyeztünk. Most pedig, hadd fejezzem be, amit elkezdtem. Élvezd a műsort, Rowle - váltott vissza Harry emberi nyelvre, és valaki élesen felszisszent a halálfalók soraiban. Voldemort éhesen végignyalta Harry ajkait, majd eltávolodott tőle, és visszatért korábbi helyére.

- Eddig nem sokat láttam, szóval hozzá is kezdhetnél - nézett kihívóan a fiúra, aki csak megnyalta a száját, majd egy gyilkos mosollyal a kis patkány felé fordult.

- Akkor számoljunk, Pettigrew. Egy az apámért, egy az anyámért, egy a keresztapám miatt. Egy Cruciót kiérdemelsz Remus miatt is, egyet pedig Cedricért. Hm... legyen még az Odú miatt is egypár - sorolta Harry mosolyogva, ám szemei már gyűlölettel és gyilkosság ígéretével teltek meg. Sorban mondta ki a kínzóátkokat, mind a tizenöt Cruciót megkapta. Féregfark ezek után egyszerűen elájult.

- Elrontja az egészet... - sóhajtott fel Harry, majd egy gyors Stimulával magához térítette Pettigrewt. Voldemort felől ritka, kéjes és lenyűgözött élvezetet érzett. Ilyet talán még egyszer sem.

- Könyörgöm, Harry... uram. Könyörgöm... - nyöszörögte szánalomra méltóan.

- Még nem végeztünk. Egyvalakit kihagytam. Elmondanád nekem, hogyan jutottál be a Grimmauld téri Black Kúriára, és csempésztél mérget Perselus Piton ételébe? Ejnye... ejnye... Ez elég nagy árulásnak számít, nemde? Vagy az a szálka, hogy ő többet ér, mint te? Megnyugtatlak, mindenki többet ér nálad. Ezért még kettő kijár. Egy Alastor Mordon, és egy Perselus Piton miatt.

- Crucio! - mondta, majd megismételte még egyszer, de azt már párszaszóul. Jól tudta, hogy ezen a nyelven felerősödnek az átkok, és ötször olyan hatékonyak.

- Kérem... - vergődött még mindig, bár már csak a varázslat tartotta, de az még mindig úgy, mintha tényleg kifeszítették volna. Feje lehanyatlott, elkínzott volt a véres mocsoktól, ami a szeméből, orrából, szájából szivárgott.

- Tudod, szerencséd van. Megtehetném, hogy levitetlek az egyik otthonos cellába, de akkor még hetekig vergődnél ott félholtan. Kegyes leszek hozzád... - fordult el Harry tőle, és belenézett társa szemeibe.

- Köszönöm, köszönöm... Harry uram. Sajnálom, hogy csalódást okoztam, többé nem teszem! - hálálkodott az a nyomorult. Harry hirtelen hátra fordult, Férekfark pedig felordított, és kiguvadt szemeit Harryre függesztette. A fiatal, immáron teljes értékű sötét mágus, lenézett kettejük közé, és egy ezüst, smaragdokkal kirakott, és rúnákkal díszített kard fénylett közöttük, félig a megkínzott férfi szívében. Kegyetlenül megforgatta, és figyelte, ahogy eltűnik az élet fénye a fakó, kékes szemekből. Egy utolsó kifulladt hörgés, majd Pettigrew a földön csattant. Harry még nézte néhány másodpercig, majd feltekintett a köpenyes tagokra. Sok mindent látott a szemükben. Szórakozottságot, élvezetet, félelmet, irigységet, gyűlöletet, de ami a legfontosabb volt, tiszteletet. Egy kezet érzett a csípőjén, ami a taláron keresztülsiklott, majd a hasára simult. Egy meleg, izmos nyelv nyalta végig a jobb fülcimpáját, ő pedig a földre dobta a díszes kardot és felsóhajtott. Ez pontosan olyan volt, mint amit elképzelt. Hetek óta tervezgette, és alig várta az éjszakát, ami megpecsételi a kötést. Így, hogy Voldemort Denem alakjával élt, még jobban kívánta azt a percet.

- Lucius, a kard alighanem a dísztárgyaid közül hiányzik - szakította el magát az izgalmas érzéstől, amit Voldemort közelsége, és merev izgalma okozott a fenekénél. Nyelvéről a fülénél, és kezéről, ami a hasán lapult, pedig már ne is beszéljünk. Kapcsolatukon keresztül érezte, hogy ez a váratlan befejezés és az előtte való kínzás, mennyire felizgatta a sötét mágust.

- Semmiség, majd visszakerül a helyére... uram - fejezte be a szőke halálfaló a mondatot, aztán féltérdre ereszkedett Harry előtt. Ezt követte rögtön Draco és Piton is, majd Macnair, Avery, a Lestrange-testvérek és a többiek. Egyedül Bellatrix Lestrange maradt állva, és gyűlölettel teli szemekkel nézte a fiút, aki belesimult uruk karjába.

- Mi a gond, Bella? - kérdezte Voldemort, ráfókuszálva a nőre.

- Kegyelmes uram, mi a célod ezzel a taknyossal? - köpött ki a padlóra a nő. Harry a kezét a hasára tette, ahol társáé volt a köpenye alatt. Az visszahúzta a sajátját, és Harry közelebb sétálhatott az őrült nőszemélyhez.

- Bellatrix, te ölted meg az utolsó családtagom. Nem bánom, már nem. A lelkem megromlott, elsötétedett, és a fele már Rowle tulajdona, ahogy az övének is a fele engem illet. Ennyi év hűség után, ne most adj fel mindent - állt meg a nő előtt a hollóhajú fiatalember, mire Bellatrix elsápadt.

- Lélekkötés... Összekötöttétek a lelketek? - suttogta hitetlenkedve, majd amikor Harry rábólintott, megindult a suttogás és piszmogás, ám Voldemort egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy ezzel felhagyjanak.

- Ezt mindig is értékeltem, Bellatrix. Sohasem voltál idióta - mondta Voldemort, majd Nagini odasiklott Harry lábához.

- :: Vér... :: - sziszegte a kígyó, mire Harry elvigyorodott.

- Jó étvágyat, Nagini! - mondta Harry, mire a kígyó elkúszott, hogy falatozzon a halott halálfaló teteméből.

- Perselus, Draco, Lucius, ti maradtok. A többiek elmehetnek. Figyeljétek a jelet - tért vissza Voldemort Nagyúr a trónusához. Ezzel a három halálfalón kívül mindenki dehoppanált.



Draco és Lucius a Nagyúrral beszélgettek, míg Harry félrehívta Pitont.

- Gondolom, vannak kérdései, tanár úr... - sóhajtott egyet a fiú, miközben lehuppant egy kényelmes székbe, és Naginin tartotta a szemét. A látvány nagyon gusztustalan volt, de a kiskorában látott horrorfilmekhez és Voldemort által okozott rémálmaihoz képest az nem volt semmi.

- Nem kevés, de ugyanakkor már nem vagyok a tanárod. Hívj, ahogy jónak látod - felelte a férfi, miközben leült Harryvel szemben.

- Egészen Remus haláláig biztos voltam benne, hogy valóban főnixes vagy, Perselus. Mióta nem vagy az? - mondta Harry, szemeit még mindig az állaton tartva.

- Black halála elég bizonyíték volt számomra, hogy rájöjjek, Dumbledore nem nekünk, és nem is a fény oldalának akarja megnyerni a háborút. Ez már az ő rögeszméje, és lásd: kiirtatott mindenkit maga körül. Ez már csak az ő harca, és személy szerint úgy gondolom, nem egy kölyökre kellene rárónia azt a terhet, amit az ő másfél évszázados vállai nem bírnak el - mondta nyugodtan Piton, miközben kutatóan felmérte a fiatalembert.

- Az előbbi tettem után is azt mondod, kölyök vagyok? Perselus, évek óta nem lehettem gyerek, sőt talán sohasem. A mugliknál, ahol éltem, nem lehetett, mert szorgosan azon voltak, hogy minden egyes csepp mágiát kiverjenek belőlem. Az iskolában pedig Voldemort Nagyúr, vagy Tom Denem ellen kellett küzdenem, attól függően, mikor milyen alakban jött el. Sohasem lehettem igazán gyerek. Ami azt illeti, nem is vágytam rá igazán, sőt, kértem, hogy tájékoztassanak mindenről. Erre Dumbledore még mindig titkolózik, megölik a fogadott apám és keresztapám, a barátaim, a családom, a mentorom... Tegnap reggel meghoztam egy fontos döntést. Este már itt voltam. Tudni kell, melyik oldalon van több esélyed - ejtett el megint egy kis monológot Harry.

- Lélekkötés? - kérdezte a bájitalmester, mire Harry elvigyorodott.

- Oh, azt nagyon fogom élvezni - pillantott a Nagyúrra Harry, és nem kerülte el a figyelmét, ahogy Piton megborzong. Végül is, nem az ő dolga, ennyi.

- Nekem most mennem kell - állt fel Piton, mire Harry is felállt. Piton kissé meghajolt előtte, majd jó mélyen Voldemort előtt is, és elhagyta a termet. Harry megfogta a boros poharát, és szemét le nem vette volna Naginiről. A kígyó egészen bámulatos módon bezabálta a kis termetű embert. Amikor végzett, a kígyó nagy nehezen elkúszott a sarokba, és ott összetekergőzve ejtőzött.

Voldemort elküldte a két szőke halálfalót, és fiatal társa felé fordult. Harry Potter neki háttal állt, miközben a sötét éjszakába kémlelt ki az ablakon. Kezében vörösbort tartott, melynek színe a legsötétebb árnyalatú vért idézte. Lassú, megfontolt léptekkel mögé állt, és egyik kezét a fiú testére simította. A sötét hajú ex-griffendéles azonnal reagált az érintésére. A fiatalember minden érzékét megőrjítette, és vágyát képtelen volt elnyomni iránta. Keze lecsúszott a fiú ölére, így tisztán érezte, mennyire is vágyik rá Harry. Az érintés hatására a fiú ösztönösen nekinyomta a fenekét az ő merev férfiasságához, így szinte egyszerre sóhajtottak fel.

- :: Az enyém vagy! :: - sziszegte Voldemort, mire Harry megremegett.

- :: Igeen... csak a tied :: - felelte Harry vágyakozva.

A következő pillanatban Nagini már csak egy pukkanó hangra kapta fel a fejét. Megnyugodva szisszent fel. Érezte gazdája elégedettségét és diadalmámorát, hiszen most nem csak lélekkötésük pecsételték meg ifjú társával, de az egész varázsvilág sorsát is.

Vége