Pártfordulás - 1. rész

Korhatár: 18

Páros: Voldemort/Harry

Műfaj: AU, sötét, novella

Figyelmeztetések: SLASH (= fiú-fiú kapcsolat), Kínzás, Gyilkosság, Szereplő halála, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet

Tartalom: Harry meghozta döntését, és minden következménnyel számolnia kell. Egy lélekkötés, egy különös vonzalom, két sors megpecsételődése.
Megjegyzés(1): A párszaszó mindig két-két pont közé kerül, félkövér betűvel. :: ABC ::


****************************************V&H*****************************************

Pártfordulás

1. rész

Nyújtott, gyors léptekkel haladt. A pincében csizmája kopogása vízhangot vert. Elért az üres falszakaszhoz, majd tenyerét a hideg, sima kőre fektette. Kígyónyelven elsuttogott parancsára a fal fényes zöld fénnyel szétnyílt, és ő belépett. Élete legfontosabb döntését hozta meg, ami végre egyedül csak a saját akaratából történt. A sötét folyosó végén benyitott, és elé tárult a Mardekár klubhelyisége. Szinte az egész ház ott volt, pedig már egy órája elmúlt takarodó.

- Mit keresel itt, Potter!? - hangzott fel a méltatlankodó hang. Őt keresem.

- Malfoy, beszélnünk kell! – mondta. Hangja, tiszta, egyenletes, hideg. Érzelmektől mentes, akárcsak a tekintete, amit Malfoy most kutatva figyelt. Látta, hogy nem játszadozni jött, ezért egyszerűen csak bólintott egyet, majd kifelé vette az irányt. Harry érezte a belőle áradó feszültséget és kíváncsiságot. Kint nekidöntötte hátát a falnak, és várt. Draco megállt vele szemben, Harry pedig kis fényt gyújtott a pálcája hegyén.

- Mennyi idő alatt ér el egy üzenet apádhoz? - kérdezte a hollóhajú fiú, rögtön belevágva a közepébe. Draco elképedt, megdöbbent; ennél jobb szavak nincsenek rá.

- Mit akarsz tőlünk? - kérdezte a szőke mardekáros idegesen.

- Tőletek semmit. Apádtól annál inkább. Tehát? Vagy megmondod, hol találom, vagy üzenj neki. Ám, sokkal értelmesebb lenne, ha személyesen érhetném el... - válaszolta Harry, Malfoy pedig elbizonytalanodott. Nyert ügyem van.

- Tudod, merre van a Malfoy Kúria? - kérdezte. Harry bólintott. - Ott van... - lehelte Draco. Annyira gyengének tűnt... Szánalmas.

- Szedd össze magad, vagy én foglak összekapargatni, de az nem lesz egy kéjutazás - nézett rá Harry dermedt tekintettel, mire Draco megemberelte magát és dacosan nézett a szemébe. Hah, mintha nagyon érdekelne az arisztokratikus gőgje.

- Szevasz, Malfoy! - intett oda Harry. A szőke nem köszönt vissza, csak biccentett, a griffendéles pedig már indult is a kastély parkja felé.

A kapun kívül még egyszer visszanézett, aztán dehoppanált. Alig nyitotta ki a szemét, máris három pálca szegeződött rá. A Malfoy birtok szélén állt, és három csuklyás, fekete köpenyes alak fogta Harryre fegyverét.

- Micsoda fogadtatás! A minimum, amit elvártam. Beszélnem kell vele, vigyetek hozzá! - játszotta Harry a lenyűgözöttet, aztán amikor az egyik halálfaló maszkja mellől kilógott egy szőke hajtincs, rámordult.

- Lucius, ha már vagy akkora állat, hogy hagyod magad felismerni, legalább vedd le a maszkot. Már úgyis mindegy, nem? - nézett rá a zöldszemű, mire Malfoy szinte letépte magáról az álarcát. Dühös, kegyetlen fény égett a szemeiben.

- Ki vagy, idegen? - kérdezte meg Malfoy.

- Csak nem? A nagy Lucius Abraxas Malfoynak elkerülte volna valami a figyelmét? - kérdezte Harry, de nem lepődött meg, hogy nem ismerték fel. Az elmúlt másfél évben nem találkoztak, és azóta Harry gyakorlatilag kifordult önmagából. Haját megnövesztette, így kicsivel váll alá ért, és kevésbé volt rendezetlen és kócos, ráadásul most épp össze volt kötve a tarkóján. A sebhelyét mostanában amúgy is mindig eltakarja, és a szemüvege is a múlté már. Magasabb és izmosabb lett, hála Rémszem kiképzéseinek, és így elég sok furfangossággal is bővelkedhetett.

- Ne szórakozz! - nyomta a mellkasának Lucius a pálcáját. Harry lassan felemelte a kezét, és egyszerűen kihúzta Malfoy kezéből a pálcát. Az annyira megdöbbent, hogy reagálni is elfelejtett. Erre a másik kettő, akik közül az egyik Bellatrix volt, már küldték is rá a kínzó átkokat. Eltérítette azokat, és aztán elkábította a két halálfalót.

- Nem is azért jöttem, hogy szórakozzak, de valljuk be... egy tizenhét éves fiú bánt el három rangos halálfalóval semmi perc alatt. Az urad most talán mégsem lesz annyira kegyelmes, mivel épp Harry Potter volt az, aki khm... ugye világos vagyok? - mondta kárörvendően Harry, a kígyós pálcát még mindig a kezében tartva. Szánalmas, hogy a sajátját még csak elő sem kellett vennie...

Szavaira Malfoy elsápadt, majd bólintott, és intett, hogy kövesse. Átvágtak a sötét birtokon, s nemsokára egy nagy fehér kőépület tárult a szemük elé. A Malfoy Kúria. Minden sötét, hideg és zord volt, holott már április volt. Errefelé vagy nagyon lehűl este a hőmérséklet, vagy Voldemort van ilyen hatással a környezetre. Harry gyanította, hogy az utóbbi. A minisztériumi csata óta nem látta a szörnyeteget, azt az embert, aki megölette a keresztapját, és a szüleit saját kezűleg gyilkolta meg. És mégis, most épp hozzá igyekszik, na de nem harcolni, vagy feláldozni magát. Eszében sincs. Számára már Dumbledore és az ő állítólagos "világos oldala" halott.

Elérték a bejáratot, majd nyílt a hatalmas ajtó, és eléjük tárult a kúria fényűző belseje. Harry kezdte érteni, hogy sikerült így elkényeztetniük azt a kis görényt, habár Draco sokat nőtt a szemében az elmúlt fél év alatt. Áthaladtak az előcsarnokon, majd egy termetes kétszárnyú ajtó előtt álltak meg.

- Menj be, és ott várd meg! - próbált Malfoy parancsolóan hangzani, de a pálcáját Harry még mindig az ujjai között forgatta, így ez levett egy keveset az egójából.

- Kösz, Malfoy - dobta meg a fiú egy mosollyal, mire Lucius égnek emelte a szemeit, és elsietett valahova. Harry sebhelye nyomásából tisztán érezte, hogy Voldemort a közelben van. Bement. Valamiféle bálteremnek tűnt a hely. Sötét volt, és néhány hófehér lángú mágikus gyertya égett csak. Elöl, a terem végében egy zöld bélésű ezüstből készült trón állt. Odament, és végig simított rajta. Hirtelen ötlettől vezérelve levágta magát a kényelmes királyi helyre, és amikor felnézett, ott állt ő, miközben a terem közepéről figyelte. A kapcsolatukon keresztül Harry érzékelt egy kevés szórakozottságot, ahogy belenézett a rubinvörös szemekbe. A hideg futkosott tőle a hátán. Voldemort kígyószerű arca viszont eltűnt. Rendesen össze is zavarta vele Harryt. Fekete haja volt, és egy jóképű, harmincnak kinéző férfi állt vele szemben. Ettől függetlenül Harry felismerte. A kiköpött hasonmása, bárhol, bármikor felismerné. Érdeklődve sétált közelebb, de még mindig nem szólt egy szót sem. Meg is lepődött. Már azért járt volna egy Avada Kedavra, mert leült a kényelmes kis helyére.

- Újabban Tom Denem alakjában mászkálsz? Akkor ezért nem hallani felőled, Tom. Nem túl ijesztő a mostani kinézeted... - nézett rá Harry, és a félig dühösen, félig szórakozottan megvillanó vörös szemek rá fókuszáltak.

- Hello, Harry! Milyen... hm, kellemes meglepetés. Alig akartam elhinni, ahogy Lucius tudatta velem az érkezésed. A griffendéles vakmerőség... Látom, tetszik a kis trónom... Szóval mi volt a terved? Bejössz ide és megpróbálsz megölni, amíg Dumbledore meg a madaras csapata elkapják az embereim? - kérdezte Denem csevegve, de amikor meglátta a kígyófejes pálcát Harry kezében, kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Óh, biztosíthatlak, szó sincs ilyesmiről. Gondoltam, teszek egy villámlátogatást nálad, hátha megegyezhetünk. És ez Lucius pálcája. Nem tudom, miért nem kérte vissza. Így nem tudja majd felkelteni a Lestrange házaspárt a birtok szélén. Habár... az ő pálcájuk ott van. Mindegy - rántott egyet lazán a vállán Harry. Nem félt Voldemorttól, és már nem tekintett rá ellenségként.

- Megegyezhetünk? A hős griffendéles beállna halálfalónak? - húzódott gúnyos mosolyra Denem szája.

- Nem. Én szövetségre gondoltam. Ez a fogalom valahogy jobban tetszik nekem - mosolygott vissza Harry. Bár ő már kezdte egy kissé bizarrnak találni a jelenetet.

- Hm... Hadd gondolkodjam... NEM! Örülj, amiért még nem vagy halott - vetette oda a Nagyúr. Na, ez már, egy normálisabb megnyilvánulás volt a részéről.

- Miért is nem vagyok még halott? - kérdezte Harry pimaszul, mire a Nagyúr kedve kellően sötét irányba fordult.

- Érdekelne néhány dolog. Például, hogy kerülsz ide? Mit is akarsz ezzel a szövetséggel? Hogyan látod az igazi alakom? Miért nem félsz? - kezdett bele a Nagyúr, miközben fel s alá járkált Harry előtt.

- Rendben, akkor az elejétől. Ide hoppanálva jöttem, miután szépen kisétáltam a Roxfortból, megjegyzem örökre. A szövetségről később, és mi ez az igazi alak duma? Érzem, hogy van egy illúzióbűbáj rajtad, de le kell, törjelek, én azokon átlátok. Gondolom, a kígyószerű alak az illúziód, és ez az igazi éned. De azért kíváncsi lennék, mivel sikerült elérned az emberibb külsőt. Félni meg féljenek csak tőlem. Egyébként is, griffendéles vagyok vagy mi a franc! - válaszolgatott jókedvűen Harry, ezzel megint kissé összezavarva a sötét mágust.

A Nagyúr nem kicsit lepődött meg, amikor a kölyök azt mondta, átlát az illúzión. Egy olyan illúzión, amin csak a vele egyenlő vagy nagyobb erejűek látnak át. Valószínűleg Dumbledore sem látna a kígyószerű vonásokon keresztül mást. Ráadásul fesztelenül viccelődik és szórakozik vele. Félnie, rettegnie kellene, ahogy a temetőben is tette annak idején. Túlságosan bátor ez a fiú.

- Értem. Mire kell neked a másik pálca? Azt reméled, azzal meg tudsz ölni, mivel nem az enyém társa? - kérdezte végül Voldemort. Harrynek muszáj volt ezen kuncognia.

- Nem. Nem hinném, hogy szükségem lenne bármi ilyesmihez pálcára, habár veled szemben talán mégis. Nem. Ezt a pálcát meg szépen kihúztam a főhalálfalód kezéből, amikor rám szegezte. Bocs, de nem bírom az olyan helyzeteket elviselni már... - közölte Harry, jól szórakozva a hirtelen dühön, ami megvillant a férfi szemeiben.

Voldemort elővarázsolt még egy széket, habár kicsivel díszesebbet mint amin Harry ült. Csak az erőviszonyok végett...

- Mit remélsz, vagy vársz el ettől a szövetségtől? Ne öljelek meg? Vagy a Sötét Rend tagja akarsz lenni? Azt mondtad, téged nem érdekel a halálfalói pályafutás, bármily előkelő is az. Békéről ne is álmodozz, Potter! - jelentette ki a Nagyúr.

- Oh, semmi béke...? Most fakadjak sírva? Egyetlen kívánságom, hogy Dumbledore-t holtan lássam, amiért tönkretette az egész életem. A halálfalói pályafutás, ahogy te nevezted, egyáltalán nem érdekel. Nem vagyok aranyvérű, aki a porban csúszik egy félvér előtt - mondta Harry, élvezettel figyelve a növekvő haragot a Sötét Nagyúr szemeiben. - Nem, de szívesen lennék egy másik félvér, aki mellette áll, és kettejük előtt csúsznak-másznak az aranyvérűek. Egyébként miért is ölnél meg? Semmi sem kötelező, Tom. Ezt te is pontosan tudod! És amúgy is, te voltál az, aki megjelölt engem, mint egyenrangút - figyelmeztette finoman Harry a férfit, miközben végigsimított a homlokán lévő durva, villám alakú hegen.

- Igen... valóban így van. Már tudom a jóslat teljes tartalmát. Perselus elárulta, amint Black halála után Dumbledore megmutatta neki is az egészet- válaszolt Denem, de még mindig a Harry által mondott dolgokon gondolkodott.

- Tudtam, hogy Piton végig hozzád hűséges. Kiválóan játssza a szerepét. Ezt az emberi külsőt is ő érte el számodra, igaz? Dumbledore nem tud az új kinézetedről, ezért felteszem, igen. Ravasz Piton, nagyon ravasz... - gondolkodott Harry.

- Mit vártál? Majdnem az összes halálfalóm a Mardekárból került ki - mondta szórakozottan Voldemort.

- Hangsúly a majdnem szón. Apropó, ha sikerül megegyeznünk, akkor Pettigrew az enyém. Tartozik nekem egy élettel, ami a sajátja lesz - vetette oda Harry sötéten. Valamiféle elismerő villant Voldemort tekintetében, és ezt érezte a sebhelyén keresztül is. Most nagyon kiélesedett ez a kapcsolat, de kizárólag az érzelmeket engedte át. Nagyon... érdekes és hasznos.

- Meggondolom. Elvonulok, addig itt várj meg! Küldök számodra, megfelelő társaságot - állt fel a Nagyúr, majd egy szó nélkül elhagyta a helyiséget. Harry kieresztett egy hangos sóhajt. Ez könnyebben ment, mint gondolta. Igazából nem nagyon hitt benne, hogy egyáltalán megfontolja majd Voldemort az ajánlatát. Arra számított, hogy majd kineveti, és levadászza az első adandó alkalommal. Ekkor Harryt a gondolataiból egy éles sziszegés szakította ki.

- :: Üdvözöllek :: - hallotta meg Nagini hangját. A kígyó felkúszott a trón hátulján, majd testének egy részét Harry combjain nyugtatta, míg fejét a fiú ülőhelyének háttámlájára tette. Harry megmerevedett, ahogy az izmos test ilyen bizalmasan közel kúszott hozzá, és gyakorlatilag gyengén erőszakkal lefogta. Nem ijedt meg, számított valami hasonlóra. Nem kétséges, Voldemort nem bízik benne. Harry nagyot is csalódott volna, ha igen.

- :: Számomra az öröm, Nagini. Rég láttuk egymást :: - válaszolt Harry párszaszóul.

- :: Valóban. A Nagyúr küldött, hogy ne csinálj semmi őrültséget :: - mondta a kígyó.

- :: Oh, tudok róla. Legalább nem unatkozom. Tudsz az ajánlatról, amit tettem neki? :: - kérdezte Harry.

- :: Persze. Szoros a kapcsolatunk, tudunk a dolgokról, amik a másikkal történnek. Ha megkérdeznéd tőle, hogy mit vacsoráztam két hete pénteken, megmondaná :: - felelte Nagini viccelődve. Harry rögtön kezdte megkedvelni. Igazából még sohasem volt alkalma akár beszélni is az állattal, amit most már kicsit bánt. Nagini mondatára fel is nevetett.

- :: Biztos lehetsz benne, hogy letesztelem majd. Milyen életed van itt? :: - érdeklődött a fiú.

- :: Nekem jó. A Nagyúr vigyáz rám, és szeretem, amikor sikítozva szabadulni próbálnak az áldozataim. A halálfalók is félnek tőlem, és valamilyen szinten tekintélyt kapok. Egy ember tisztel egy állatot. Nevetségesen is hangzana, ha nem én lennék Voldemort Nagyúr kígyója :: - engedte el magát az állat. Harry csak sötéten és mulatságosan felhorkant.

- :: Persze, mivel rettegnek, hogy felfalod őket. Nem nehéz így ijesztgetni őket, és valamilyen megalázkodottságot kiharcolni. Engem is megennél, ha Voldemort azt kérné? :: - kérdezte Harry egy halvány mosollyal. Eddig nem sejtette, hogy egy kígyó is képes nevetni, ám most Nagini határozottan valami ilyesmit csinált.

- :: Minden kétséget kizáróan igen. Az emberi hús édesebb, mint az állatoké :: - tájékoztatta Nagini a fiút.

- :: Fúj, ezt nem akartam tudni. Bocs, de én sohasem kóstolom meg, akárhogy is ajánlgatod. Nem leszek kannibál :: - nevetett a fiú, és Nagini kedvtelve nézte őt.

A kígyó elméjében máris felidéződött egy ilyen korú fiú, aki majdnem kiköpött hasonmása volt az ifjú Potternek, és ugyanennyire sötét volt. Sötét, erős, ha kell, hideg és magabiztos. A különbség csupán annyi volt, hogy Harry emellett még szórakoztató és erősebb is. A Nagyúr azért küldte a fiúhoz, hogy szedje ki belőle miben mesterkedik. Ám ez a fiú maga volt a romlottság egy bizonyos módon. A lelke egy része gyászolt, a másik elfeketedett, és bosszúért, elégtételért kiáltott. Nagini rájött, mi vezetett idáig. Az, ami az ő uránál is. Az anyja hiábavaló áldozata, az elhagyatottság és különchöz méltó bánásmód. De Harrynél volt itt még egy súlyos érv is. A szülei, keresztapja, barátai elvesztése. A ráébredés arra, hogy egy fokkal sem jobb vagy erősebb, mint korunk leghatalmasabb fekete mágusa. Az, hogy a mentora, aki kisiskolás kora óta támogatta, csúnyán átejtette. Nagini mindent tudott uráról, és annak gyerekkoráról és fiatal éveiről. Nem bánta volna, ha Harry csatlakozik gazdájához. Az a félelmetes mágia, ami a bőre alatt pulzált, több mint mámorító volt a kígyó számára.

- :: Nem kedvelem a halálfalókat, mert mind nyápic és fél. Rettegnek tőlem és a Nagyúrtól, ám te határozottan érdekes személyiség vagy, Harry Potter :: - jelentette ki a kígyó, mire Harry valamiféle elégedettséget érzett.

- :: Jó látni, amikor dühösen, vagy épp szórakozottan villognak azok a vörös szemek. És attól tartok, ha ezt bárki más tenné, nem élné túl. Már azt sem értettem, hogy engem miért nem küldött a pokol legmélyére, amikor beléptem ide :: - válaszolta Harry, ám ekkor egy hideg hang szólalt meg mögöttük.

- Mert kezd érdekelni az ajánlatod, Potter - válaszolt kissé mogorván Voldemort. Eddig a lakosztályának nappalijában járkált fel-alá, és a fiú váratlan "ajánlatán" gondolkozott. Mert ez hiába tűnt valamiféle eladom a lelkem dolognak, nem az volt. Harry Potterben jelenleg annyi világosság volt, mint ő magában. Még Lucius is észrevette, és tartott Pottertől! Számtalanszor találkozott már vele, de most valamiféle távolságtartó gesztus volt a szemében, amikor azt közölte, hogy Harry Potter kegyeskedett a karjai közé sétálni.

Voldemort minden szót hallott, amit a fiú Naginivel beszélt, így a kígyó gondolatmenetével is tisztában volt. Abban igaza volt, hogy ők teljesen egyformák. És most nem a külső jegyekre gondolt. Hogy nincsenek benne pozitív érzelmek? Óh, Dumbledore azt csak hiszi, hogy ő nem tud így érezni. Nagyon is tud, hiszen akkor nem hatott volna Perselus bájitala. Ahhoz pozitív érzéseket kellett táplálnia, és lám, most megint úgy néz ki, mintha harminc éves lenne, ráadásul teljesen emberi. Azt már persze senkinek sem mondta el, hogy azok az érzések inkább piszkosak voltak, de legalább pozitívak. Némi féltés és birtoklás Naginivel szemben, és a vágy némelyik fiatalabb halálfaló kis seggéért. Akárhogy is, de működött.

De Potter... nem tudott ezzel mit kezdeni. Idejön, be a sötét oldal egyik központjába, és egyszerűen minden félelemérzet nélkül előadja, miszerint segítene, és a Sötét Rend végre eltaposhatná Dumbledore-t. Elgondolkodtató, hogy mi vitte rá erre a fiút. Természetesen tisztában volt azzal, hogy múlt nyáron az Odú felrobbant, és Hermione Grangerrel együtt az összes Weasley meghalt. Mind a Weasley házaspár, mind a sárvérű, mind a hét testvér. Gyanította, hogy ez volt a sorsdöntő fordulat a kölyöknél. Aztán rá két hónapra Perselus beszámolt róla, hogy Greyback megtalálta a vérfarkasok között lévő árulót. Remus Lupint darabokra szaggatták. Nem igazán érdekelte ez, hiszen azokat a kutyákat csak végszükség esetére tartotta. Mégis... Tudta, hogy Harryhez, Black után, Lupin állt a legközelebb. Miért bízzon meg Potterben? Idejön, megrebegteti neki a szempilláit, elnyújtózik az ő királyi helyén, közben pedig velejéig romlottan közli, hogy ő lenne a Sötét Nagyúr legfőbb bizalmasa és társa. De hogyan bízhatna a kölyökben, amikor ő maga ölte meg a szüleit!? Ő tette tönkre az életét, és most pont hozzá jött el. Ezen agyalt, most már egy órája, közben csendesen figyelte a beszélgetésüket Nagini elméjén keresztül. Aztán, amikor Nagini varázslény révén érzékelte a fiú mágiáját, hirtelen átbillentette a mérleget arra az oldalra, ami azt súgta, tudna mit kezdeni a fiúval.

Szóval, hogy tulajdonképpen, mi haszna is származna belőle. Magas a mágiaszintje, szinte hatalmas. Alighanem a fiú bármit megtehet, akárcsak ő maga. Döntött. Meghallgatja a fiút, aztán meglátja, mi lesz. Ezért visszament hozzá, és meglepődve tapasztalta, hogy Nagini pont úgy helyezkedett el Potteren, ahogy rajta szokott. Olyan bizalommal, és a fiú ösztönösen simogatta, szinte észre sem vette a mozdulatsort. Aztán meghallotta a lágy dallamos, de mégis jókedvű sziszegést a kölyök szájából, és az valamit beindított nála. Nem bírta tovább, közbeszólt. Kissé dühös volt saját magára, amiért az alig két órája itt lévő kölyök máris kezdi kifordítani önmagából.

- Csak Harry. Ne a vezetéknevünkön hívjuk egymást, kérlek, Tom! Az annyira személytelen lenne... - kezdte megint a piszkálódást Harry. Voldemort szeme dühösen megvillant, ez csak még jobb kedvre derítette őt, és örült, hogy a sötét mágus is érzi.

- :: Menjek, Nagyúr? :: - szólt közbe Nagini, mielőtt felrobbant volna Voldemort.

- :: Menj! Te pedig ne hívj többet annak az ostoba, undorító muglinak a nevén. A Nagyúr megszólítás tökéletesen megfelel, Harry :: - sziszegte kissé felpaprikázott hangulatban.

- Ne már! Ha társak leszünk, sőt már most is egyenrangúak vagyunk, akkor nem fogok nagyuramozni. Jó, akkor Rowle-nek foglak szólítani. Azt legalább a nagyapádról kaptad. Merope nem igazán volt veled kegyes a névválasztás során - mondta Harry, mire öt karcsú új szorította össze a torkát, és egy pálca feszítette fel az állát.

- Honnan a picsából tudsz te a Gomold családról? - kérdezte Voldemort hőbörögve. Ujjai belemartak a fiú napbarnított zsenge bőrébe a nyakán, és míg Harry levegőért kapkodott, addig Voldemort féktelen dühét próbálta meg visszafogni. A tárgyak és bútorok erős remegésbe kezdtek, miközben több mágiahullám is átcsapott rajtuk.

- Fejezd... be... vagy... nem... marad.... semmi... a... Mal... Malfoy Kúriából! - nyögte ki a fiú, mire az ujjak szorítása megszűnt. Lihegve, nagy kortyokban szedte a levegőt. A tárgyak remegése leállt, és dühösen néztek egymásra.

- Ogden! Ismerős? Ő járt nagyapádéknál, akkor már anyádnak tetszett Denem. A nagybátyád miatt ment ki, mert megátkozott néhány muglit. Ogden emlékeit láttam Dumbledore merengőjében. Úgy gondolta, jobb, ha minél többet tudok. Én ismerlek a legjobban. Még Dumbledore sem ismer annyira, mint én, hiába látta ő is az emlékeket. És bírnám, ha nem próbálnád legközelebb eltörni a nyakam, vagy ami rosszabb és lassabb folyamat, nem próbálnál megfojtani - dünnyögte a végét Harry elég bosszúsan.

- Igen? Mennyit tudtál meg még a vén bolondtól? Esetleg azt is tudod, mikor eszem, iszom, alszom? - vicsorgott Harryre a Nagyúr, ám ő higgadtan állta a pillantását.

- Ó, nos enni, gondolom, a hálátlan aranyvérűek húsát eszed, innivalónak pedig egy jó kis Malfoy Rh pozitívet javasolnék. Aludni meg persze minek? Ha közben újabb világleromboló terveket szövögethetsz! - vetette oda Harry, és hátat fordítva le akart ülni, ám egy hihetetlenül lehetetlennek tűnő hang megállította. Teljesen elképedve fordult meg, és nézte, ahogy a Sötét Nagyúr nevetve elteszi a fehér tiszafa pálcát. Nahát, nahát, nahát...

- Rendben. Felettébb kíváncsi vagyok rád, hallgatlak. De előre szólok, részletes beszámolót kérek, mert amit én adhatok utána, ahhoz képest ez a minimum - foglalt helyet most Voldemort az őt megillető helyén, míg egy hasonlót varázsolt elő Harry számára.

- Hol is kezdjem? - ült le Harry egy hangos sóhajjal. Igazából az előbbi nevetős dolog majdnem jobban megrémítette, mint egy hússzoros Crucio, de azért nem hátrált meg. Sőt, kifejezetten kedvtelve figyelte ezt a szokatlan dolgot. De Merlinre! Már az is szokatlan volt, hogy Voldemort nevéhez nem egy szörnyű kígyóképű lény társult, hanem egy jó kiállású, hatalmat sugárzó fiatal férfi, hiába a hetven valahány év. Még egy pár percig gondolkozott, majd belefogott.

- Ötödikben, amikor a te Bellácskád halálos átka miatt Sirius átesett a függönyön, és aztán amikor harcoltál Dumbledore-ral, rájöttem valamire. Én akkor még csak álmomban sem lettem volna képes olyan varázslatokat összehozni, mint amilyeneket az öreg csinált. Elgondolkoztam rajta, hogy miért is halt meg a keresztapám, és miért nekem kell megölnöm majd téged. Aztán elmondta a jóslatot. Azt a zagyvaságot, amit te komolyan vettél, és egyenrangúként jelöltél meg. Az egyik meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik. Hm... bölcs gondolat egy iszákos, bolond kurvától. Adj egy üveg whiskeyt, és én mondok neked még szebbeket. Ez a rész már a legkisebb mértékben sem érdekel. Sokáig értelmeztem, és átrágtam magam a szövegen. Arra jutottam, hogy minden halál felesleges volt. A jóslatnak az a része keltette fel a figyelmem, amire mindenki a legjobban felvidult, bár nem figyeltek a pontos tartalomra. Rowle, a jóslatunkban az áll: Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr felett. Diadalmaskodhat... tetszik nekem ez a feltételes mód, mert ez jelenti a választási jogot. Ha nem akarok, nem fogok. Viszont, Dumbledore mellett sohasem számíthatok arra, hogy nyerjünk. És miért is akarnálak megölni? Te is egy bábu vagy az öreg sakktábláján. Míg ő élvezettel rakosgatja a világosakat, te reagálsz rá, vagy támadsz. Az ő döntései minden tekintetben nagy befolyást tesznek mindkét oldalra. Visszatérve a keresztapámra, ha előbb elmondja a vénség a jóslatot, vagy esetleg beszélt volna velem, Sirius még mindig élhetne. Tavaly nyáron visszaküldött a Dursley családhoz, hogy amíg be nem töltöm a tizenhetet, maradjak ott. Július harmincadikán az Odú felrobbant, és ha jól tudom, akkor Féregfark volt az, aki kiszűrte az információkat, és legyengítette a ház védelmét. Ezért is fáj rá a fogam. Két hónappal ezelőtt, azaz még februárban, Dumbledore parancsára Remus elment északra a vérfarkasokkal, még úgy is, hogy ő volt az első számú gyanúsított közöttük. Greyback őt is lefülelte. Dumbledore pedig csak annyit mondott, hogy szükséges kockázat, áldozat volt. Kérdem én, miért érdemes meghalnunk egy ilyen emberért? Régen ő volt számomra a megtestesült jóság. Mindig igazságosan, és számomra példamutatóan viselkedett. Ő volt a mentorom, az otthonom vezetője, később a keresztapám reménye, és neki kellett volna lennie apámék titokgazdájának is, de mint Remus halála után megtudtam, elutasította a lehetőséget.
Mordon... ő tegnap este halt meg. Ő volt az utolsó reményem miután Tonks öngyilkos lett Remus miatt. Mordont megmérgezték, és őszintén szólva, tegnap este a főhadiszálláson Piton helyére ült le enni. Végeztem a Főnix Rendjével, végeztem a "világos" oldallal, végeztem az egész mentsük meg a világot szarral, végeztem a vén idióta mugliimádóval. Ha őt nevelték volna fel Dursleyék, már rég lemészárolta volna őket. Én csak azért nem tettem, mert mégiscsak sárvérű volt az anyám. Igaz, legalább boszorkány. Alastor Mordon volt az utolsó kapaszkodóm, és ennek már vége. Ő tanított majd két éven keresztül, és valaki a Rendből megmérgezte, aki nem Piton volt, mivel nem járt tegnap a főhadiszálláson. Nem fogom hagyni többé, hogy uralkodjanak felettem, és aki nem hódol be, az halott. Sohasem vágytam a hatalomra, de úgy gondolom, én nem is ezért csinálom. Rémszem mellett bebizonyosodott, hogy fogékony vagyok a sötét átkokra és mágiára. Sokkal fogékonyabb, mint egy egyszerű begyűjtő bűbájra. Érdekel a dolog, és már várom a percet és napot, amikor eltaposhatom Albus Dumbledore-t - fejezte be Harry a monológját, és felnézett a vörös szemekbe. Azok, most furcsán csillogtak, és valamiféle diadalérzetet tudott kivenni a kapcsolatukon keresztül.

- Elégedett vagy - szólalt meg Harry néhány perc múltán.

- Elégedettebb nem is lehetnék. Nem rajongok érte, hogy valaki mással osztozzak a Sötét Nagyúr becses szerepén, de belegyezem. Ennél... kívánatosabb ajánlatot nem is kaphatnék. Holnap tartunk gyűlést este. A lakosztályod a harmadikon lesz, az enyémmel szemben. Oda soha, senki nem merészkedik feljönni. Tavaszi szünet révén a fiatal halálfalóim is megjelennek. Gondolok itt Draco, Blaise, Theodore, Daphne, Millicent, Pansy, Vincent, Gregory és Anthony társaságára. Nyolc mardekáros és egy hollóhátas. Ez az idei termés. Nem sok, de nem is kevés - bólintott elégedetten Voldemort. Harrynek valami hirtelen az eszébe jutott. És persze a "kívánatosabb" szó sem kerülte el a figyelmét. Ettől csak még izgatottabb lett.

- Pettigrew itt lesz? - kérdezte halk, tőle nagyon szokatlan, jeges hangon.

- Mindenki itt lesz a belső körből, és a fiatalok ráadásként. Neked adom a kis patkányt, úgysem tudnék vele mit kezdeni. Már haszontalan számomra - állt fel a Nagyúr, majd intésére kitárult az ajtó. Harry is felállt, és Voldemort mellett haladt egészen fel, a lakosztálya ajtajáig.

- Ez? - kérdezte a fiú egy fekete ajtóra mutatva, mire az nyomban kitárult. Fekete, ezüst és zöld színek uralkodtak mindenfelé. Királyi pompa és kényelem. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy állt, fekete selyemágyneművel és csábítóan hívogatott minden szobába belépő személyt.

- Aludj jól - hallotta Voldemort hangját mögüle, majd az ajtó becsukódott. Ránézett a még Siriustól kapott karórájára, ami most éjszaka fél egyet mutatott. Fáradtan, ruhástól elnyújtózott az ágyon, és a következő pillanatban már aludt is.